Estefelé kimentem
meglocsolni a virágokat. Nagyon meleg volt aznap, szinte izzott a levegő dél
tájban, azért is vártam, hogy kicsit alább szálljon a nap. Szeretek
locsolni. Olyankor valamiféle intim kapcsolat jön létre köztünk a
virágokkal. Szinte érzem, milyen kellemesen isszák a vizet, amit nem győznek,
az meg csepeg-csöpög, mint az embernél, amikor nagyon jóízűen oltja a szomját. Valami motoszkált bennem, valami olyan
szúrós, szégyenlős hangulat volt ez, ami mindig elővillant, amikor a virágokkal
ennyire közel kerültünk egymáshoz. Most itt a csobogó víz kilocsogta,
megidézte, honnan is a kellemetlenül felvillanó érzés.
Lehet-e szeretni egy
lelketlen élőlényt, még ha olyan szép is, mint a virág? Szeretem a virágot az
kétségtelen, de hogy is állunk akkor azzal a lélekkel? Egyszer júdáskodtam én,
emlékszem már! Valamiféle feloldás kellene erre a régi, elhamarkodott
bölcselkedésemre, pedig ott és akkor nagyon helyén valónak tűnt. Kicsit ködös
ez így tudom, de hogy érthető legyen, a már régen behegedt sebet is
feltárom, hogy a virágokkal való fura viszonyomat tisztázhassam.
Jó pár évvel ez előttre megyek vissza most, az a délutáni kép még élénken él bennem. Munkából értem haza – mint mindig ebben az időben –, az unokám állt az udvaron, kicsit homokosan, kicsit maszatosan, és csak figyelte, ahogy kiszállok a kocsiból. Néztem rá, mi ez a nagy sértődöttség, vagy csak legyökerezett a lába? Nem szólt, furán bámult, egyszer a földre, majd messze fel az égre. A pillantását csak átvitte rajtam, nem akart a szemembe nézni. Odamentem hozzá, megpróbáltam lesimítani azt a nagy bút a savanyú arcáról, de erre felnyújtotta a kezeit, leguggoltam hozzá, átölelte a fejemet és súgta: Meghalt a Csöpi, a Pocok meg sír.
Jó pár évvel ez előttre megyek vissza most, az a délutáni kép még élénken él bennem. Munkából értem haza – mint mindig ebben az időben –, az unokám állt az udvaron, kicsit homokosan, kicsit maszatosan, és csak figyelte, ahogy kiszállok a kocsiból. Néztem rá, mi ez a nagy sértődöttség, vagy csak legyökerezett a lába? Nem szólt, furán bámult, egyszer a földre, majd messze fel az égre. A pillantását csak átvitte rajtam, nem akart a szemembe nézni. Odamentem hozzá, megpróbáltam lesimítani azt a nagy bút a savanyú arcáról, de erre felnyújtotta a kezeit, leguggoltam hozzá, átölelte a fejemet és súgta: Meghalt a Csöpi, a Pocok meg sír.
Ettől elállt a lélegzetem
egy pillanatra, mert valahogy az elmúlás annyira távoli volt akkoriban. Csupa
élet, vidámság, és erre kimúlt a kutyám. Vagyis a kutyánk, mert az kettőnké
volt. Amolyan két-gazdájú kutya volt az, és ezt ő is tudta. Már több mint
tíz éves volt a gyerek születésekor, akiből hamarosan kisgazdi lett. Amikor
elkezdte a lépcsőket mászni, a kutya lehasalva figyelte és szinte várta, hogy
mikor ér össze az orruk. Ilyenkor a lányom felkapta Dávidot – „Te úr isten,
csupa kutya szőr vagy!" – kiáltott és porolgatta a gazdát.
Pici kezét a kezembe adta
és vezetett a kert széléhez, ahol a tavalyi szalmakazal
maradéka volt. Itt fészkelték be magukat a kutyák, a kis fészerben, ami be
volt kerítve, rajta rozoga ajtó. A mi kutyáink nem almon aludtak, hanem fészekben,
mint a madarak – azóta tudom, hogy létezik kutya fészek is. Lassan közeledtünk
a kutya fészek felé. Nagyon különös volt az a kis idő, amíg a néhány métert
megtettük. Nem akartam, hogy odaszaladjon a kihűlt tetemhez, mondtam, hogy csak
lassan!
– Lessük csak meg, ne
menjünk oda! Jó?
Nem értette miért ne, de úgy
csinált, ahogy tőlem látta, bekukucskáltunk az ajtó résén. Az igazi döbbenet
engem ért. Pocok, az egy éves kölyökkutya szalmával tele szájjal döfögette az
öreget, – akit akkorra már egészen beborítottak a szálak – majd azt is
rászórta és ment újabbért. Temetett! Ilyent még nem láttam, ha mesélték volna,
el sem hiszem. Amikor észrevett bennünket, odaszaladt hozzánk és elfeküdt
előttünk, mint szokott; simogassuk meg! Észre sem vettük, hogy lassan az
egész család ott áll mögöttünk és leselkednek ők is be. Valamelyikük
megszólalt.
– Ez már nem éled fel, el
kellene ásni!
Nekünk, a két gazdának –
majdnem összeért az arcunk – olyan volt ez, mint egy ítélethirdetés. Egy négy
éves, és egy több mint ötven éves ember bámult egymásra. Elásni? Erre
kicsit meghűlt a levegő, én is csak dörmögtem, hogy jól van, no, majd csinálunk
valamit, de most várjunk még. Gondoltam én ezt! Reggel, amikor elmentem már nagyon gubbasztott, és mindnyájan
tudtuk, hogy nagyon öreg. Ahogy csendben ballagtunk vissza a házhoz,
akkor jutott eszembe, kiviszem a szőlőbe, és a kedvenc növényeim tövébe temetem
el. Nagyon egyedül akartam maradni, de a gyerek csak lógott rajtam, akármerre
is mentem. Ládát kerestem, amiben ki tudom vinni szegény kutyát és valami
takaró félét, mert nem tudtam elképzelni, hogy csak úgy dobálom rá a
földet. Egy ruhára mégis csak más. Nem volt gyakorlatom még a temetésben, ha
jobban belegondolok, ez volt az első kutyám. Ez is közös lett! Pakolásztam,
ásót, mi-egymást, és menni akartam, de a gyerek elengedte a kicsi kutyát, amit
a gondjaira bíztam, szaladt, hogy ő is jön velem. Valahogy megpróbáltam
szabadulni tőle, az anyjára néztem, hogy csináljanak már valamit.
– Eddig is ment veled mindig, most miért ne mehetne? Csak bőg, ha itt hagyod.
– Eddig is ment veled mindig, most miért ne mehetne? Csak bőg, ha itt hagyod.
Elindultunk ketten a
kutyánkkal. Magyaráztam neki, hogy oda megyünk, ahol az a piros szőlő van, ott
temetjük el. – Jó – mondta, de mintha nem emlékezett volna rá, hol is van az.
Kicsit felengedett a hangulatunk, amikor nekikezdtünk. Nekem a munka – az ásás
–, neki meg a szép sárga homok vette el a keserű hangulatát. Dolgoztunk, jól akartuk
csinálni. Amikor a gödör már elég mély volt, óvatosan belelógattam a
kutyát, aztán elengedtem. Egy vászon-félét megpróbáltam rádobni, – ásóval
igazgattam – de a gyerekre is figyelni kellett, mert nagyon belemelegedett a
munkába, kézzel szórta a homokot és félő volt, hogy a gödörbe esik. Dobáltuk,
dobáltuk a homokot. Én meg is akartam taposni, hogy kevesebb föld maradjon ki,
de azt nem volt szabad. Szinte rám förmedt, hogy – ne!
Veregettem az ásót, hogy
megtisztuljon, szedegettem össze a dolgainkat, akkor tűnt fel, micsoda
komolykodással dolgoztunk. Fel akartam oldani a hangulatunkat, erőltetett
vidámsággal mondtam.
– Jó kis kutya volt ez a Csöpi!
Éreztem,
nagyon fura a helyzet, hogy is beszélhetek olyan felnőttesen egy ekkora
gyerekkel? Hiába, rég kinőttem már abból a korból, nehéz eltalálni a
hangot, akármennyire is igyekszem. Nem válaszolt, hanem elmerengve, nagyon is
felnőttesen
mondta. – Te, figyelj csak Papa! Ugye csak az
embereknek, meg az állatoknak van lelkük a növényeknek nincs? Néztem rá, és hát mit is mondhattam
volna?
–
A növényeknek szerintem sincs.
Ez
az a mondat, ami miatt szégyenkezem én, ha a virágokkal beszélgetek. Ha
teljesen felnő, lehet, hogy elővesszük újra ezt a kérdést, mert nem jó ez így.
Tisztázni kellene! Lehet, hogy a növényeknek is van lelkük.