Itt kérem, a ma irodalmárjai vallanak!

KOVÁCS KÁROLY

A TZT Művészeti Magazinban közölt riportokat szeretném itt is bemutatni. Makai Beatrix, a társaság csalogány-költőjének érdeklődésére nyílnak meg a mai irodalom egyik legkedvesebb csapatának költői, írói. 

TZT Riport – Kovács Károly

Kedves Károly!

Mesélj magadról, hogy jobban megismerhessünk!

„Kecelen születtem 1949-ben, szakmunkásként érettségiztem, és reményekkel telve sok évtizedig önmagam rabszolgájaként tizen-órákat dolgoztam. Hogy mi is volt az a remény, ami minden reggel erőt adott, hogy újra és újra…? Reméltem, hogy egyszer a magam uraként gyúrhassam az agyagot, formázzam a szobrot, vagy lazításként ecsetet vehessek a kezembe, és jöhetnek a színek. Be kell vallanom, versek is születtek tizenéves koromban, bár amit legjobban keresek, sehol sem lelem az összefirkált papírhalmazban, amit ki nem dobnék a világ minden kincséért sem.”

Milyen szerepe volt az irodalomnak az életedben?

„Ha a beszélgetéseknél szóba jött, ki hol tanult, milyen nevelésben volt része, én határozottan kijelentettem: engem a versek neveltek.”

Mi volt az első írásod, és milyen élmény hatására készült?

„Ha a tíz évvel ezelőtt született „első versem”-re gondolok, azon Ady „Léda verseinek” hangulata érződik.”

Milyen műfajt képviselsz?

„Ha műfajokra gondolok, eszembe sem jutna, hogy lehorgonyozzak valahol. A rövidke színdarabomat e-könyvként bárki elolvashatja, bár töredelmesen bevallom, amikor a történet kipattant, még csupán egy szaftos kis elbeszélés akart lenni, aztán vers, majd színdarabbá „fajult”. (https://publioboox.com/hu_HU/az-osszeeskuvok)

A négy regényem is valahogy így kezdődött. Mindegyiknél elmondhatom, hogy a negyvenedik oldal körül lett gyanús, hogy inkább kisregény lesz, majd a századik oldalon túl már regénykének hívtam, és hát volt, amelyiknél a háromszázadik oldalon gyilkolnom kellett, hogy végre vége legyen. Még szeretném megemlíteni az antológiákban megjelent verseimet, novelláimat, mert olyan jó érzés kézbe venni egy könyvet, aminek megírásában én is részt vehettem.”

Van-e kedvenc témád?

„Kedvenc témát nem tudnék említeni, mert bárhova nyúlok, mindenütt az ember áll a középpontban, és hát mindegy a kor, vagy a társadalmi rétegződés, az öröm az öröm Alaszkában is, és a Vatikánban is. A fájdalom is ugyanolyan kegyetlen, bárki is a szenvedő alany. Egy írogató embert az írásai tudnak leginkább bemutatni, ezért kis részlettel próbálok ablakot nyitni az írói énem bemutatására. A Vigye a tűz című regényem jelent meg először– kapott ISBN számot –, (https://publioboox.com/hu_HU/vigye-a-tuz) Íme, egy részlet belőle:
„Az első pillanatokból kicsit suta mozdulatokkal oldódtak, talán a szerencsejáték nyertesének első zsibbasztó döbbenetéhez hasonlított a felismerés, hogy ez most igaz. A következő percek nem olyanok voltak, mint a két évvel azelőtti, őserdei éjszakának suttogós, visszafojtott, adok-kapok lüktető percei, sokkal inkább, mint két vadember önző követelőzése, akik mindent maguknak akarnak. Ám, ha két uralkodó szolgaként izzítja a tüzet, pillanatok alatt feloldódnak a húsba vágó görcsös kapaszkodások, és két győztes születik egyszerre. A következő pillanatok finom, visszafogott lihegésébe egy erős koppanó hang csapott. Ösztönösen, összerándultak, és szinte felpattantak már, amikor látták, hogy csak a heverő végén hagyott géppisztoly esett a padlóra.”

Verseidet is olvashatjuk könyvben?

„Regényeket emlegettem itt, pedig hát hol vannak azok egy igazi vershez, aminek egyetlen versszakában akár egy egész élet is megbújhat. Az eddig „elkövetett” verseimet is szeretném nyomtatásban látni, bár türelemmel olvasgatom át őket újra, meg újra, hogy minél kevesebb oda nem illő túlbeszélés húzza le őket. Azt hiszem, az „Az én vonatom” versem mutatja meg a költői útkeresésemet leginkább, bár az abszurd is vonz, és olyan jó lenne mindent kipróbálni. A verseim formailag kicsit nyersek még, de mire módomban áll kötetben megjelentetni őket, remélem, „jólfésültebbek” lesznek. A szonettformával való birkózásom is talán meghozza a gyümölcsét, bár már a másodiknál megesküdtem, hogy szonettet soha. Most, a majd ötvenediknél még mindig úgy vagyok, hogy inkább egy haikut…”

Ki a kedvenc költőd, íród?

„Keresgélhetek az emlékeimben, ki hogy hatott rám, kit nevezhetek kedvenc írómnak, költőmnek, de senkit sem mernék megnevezni. Engem a verssorok, szókapcsolatok nyűgöztek le, vagy ha prózáról beszélünk, akkor is egyetlen bekezdés ugrik be az emlékezetembe, az akár többszáz oldalnyi cselekmény csak amolyan desszert-féle. Nem neveznék meg kedvenc költőt, Adyt mégsem kerülhetem meg. Az Őrizem a szemed című vers az, aminek a rabja vagyok.”

Mi a véleményed a mai kortárs irodalomról, írásokról?

„Ha a kortárs irodalomra gondolok, érdekes dolgok jutnak eszembe. Sanyarúbb a sorsa ma egy irodalmárnak, mint akár húsz évvel, vagy akár száz évvel ezelőtt. A ma embere nem akarja az igazi ízeket, megelégszik a képi megjelenés silány, röhögésbe fúló pillanataival. A még megmaradt ínyenceket nagyon becsülöm; maradt némi igény a mélységekre. Szinte minden negyedik ember megjelenik valahol a verseivel, vagy egyéb irománnyal, de lassan elmaradozik nagy részük, csupán a kitartóbbakkal lehet találkozni itt-ott. Hosszú ideje élek a betűk bűvöletében, mégsem fejlődtem ítésszé, de az érzékeim ösztönösen jelzik, ha minőségre lelek. Széppé teszi a napomat, amikor egy igazi gyöngyszemet olvashatok. Azonnal feltűnik, ha „hamis a baba”, ezért, ha rímelő sorokkal találkozom, még nem biztos, hogy verset olvasok. A vers nem a leírása valaminek, hanem valahol a tudat mélyén született, első olvasatra akár álomszerűnek tűnő, szokatlan szókapcsolatokat is elővarázsló kedves, vagy akár megdöbbentő sorok egymásutánja. Amit prózával le lehet írni néhány mondatban, azt nem érdemes verses formába tuszkolni, hisz a vers egy lélekszilánk, ahol a szavak, szókapcsolatok új értelmet kapnak. Hasonlít ez a fénykép, és a festmény viszonyára. Még ha mindkettő ugyanazt láttatja, akkor sem ugyanaz.

Köszönöm, ha valaki végig tudta olvasni ezt a kérdések gerjesztette, hirtelen feltörő vallomásomat."

Kovács Károly három verse következik:

Menni lassan („Ez lenne az a bizonyos „első vers”.)

Csak menni lassan, vakon érzéktelen...
Menni lassan, nagy üresen, földet nézve,
kongva, kifacsarva, lelkevesztett élettelen.

Volt itt virág, bokor, szín, embercsicsergés.
Volt pillangó-varázs, csobogott a víz,
játék a gondolattal, nagy-nagy mindent meglelés.

Szabad volt szállni, egymást megvárni, gyere,
tartlak, ne félj, itt ellenedre semmi nem lehet.
Veled s velem egybe, fel, le, messze fellegekbe.

Sok kört tettünk sokfelé, mint két kíváncsi gyerek,
pajkosan nevetve, a magányt messze űzve
biztattalak, legyen titkunk: két ember, hogy' szeret.

A boldog rohanásban, ködös mézes félhomályban,
eltompultam, mint ki a főnyereményt meglelte,
nem láttam, nem figyeltem, mint egy szeszes bódultában.

A nevetéstől könnyek jöttek önfeledten,
s a zene lengve, kígyózva simult kedvesen.
Vitt-vitt forgatott, hogy velem forogsz azt hittem.

De e lenge táncba, kerge táncba, jégvillám csapott,
a tűz megfagyva, a hang elfogyva, dermedt a lélek,
s a fagyott könny a kövön, reccsenve szétfutott.

Ijedten hátráltam, a sós jégvirág
gurult-gurult, megtelt a terem.
Eszelősen, kerge üvöltésben forgott-forgott a világ.

Körbe-körbe, sós szemcséket széjjelrúgva
csattant a hang, reccsent a zene, indult egy pár,
indult egy tánc, a gyémántkönnyön csikorogva.

Botlik a szó gyötört a lélek, hamis a rím.
Felállni kéne menni-menni rossz ez a kín.

Még hallom, még sikolt a zene, még hallom én élettelen,
ahogy forog a tánc és nevetsz, nevetsz, mint egykor velem.

Már könnyebb lenne, hisz porlad a könny,
menni lassan földet nézve, amint elönt a közöny.
....................................................................................

Az én vonatom

A semmi fogságából magamat kitépve,
végtelen küszöbén tétova létem fogódzót keres.
Esdeklőn nézek, de csak fintorog a Van, méltatlan dühöng:
Ez miért jött, nincs már szabad hely!

Csak meghúzom itt magam! – szégyenem szűköl –
én gáncsot nem vetek, azt sem tudom, hogy kell!
Egy próbát megérsz! A délceg vigyorgó erény
port rúg az arcomba, s a lihegő tüneménybe ölel.

Dobbanó ereim muzsikát zsibongnak,
szemtelen látomás örvénye zizeg:
Jogom van a létre, maradhatok végre,
sorsom lesz nekem is, már kattognak a sínek!

Csak lassít a süvölvény, már ugranom kéne,
csupa-ránc sors pisszent: saját felelősségre!
…és fut a szél, gőgicsél, vasakon fütyül.
A fogódzót megkaptam, én tapasztalatlan.

Csak éhes ne lennék, és ez a rengeteg kellék,
rám aggatott emlék, mások kacatja ne húzna úgy!
Megszokások tára legyen abraktarisznyája Pegazus csikajának?
Dohogj te gép, dohogj, veled dohogok.

Körülöttem szépek, tán ezrek is élnek, de
tömeges magányuk hőkölni késztet: Jó vonatra szálltam?
Megköveznének-e, ha sminkjüket lemosnám,
s ott állnának pőrén, ránc, ránc hátán mindegyikük bőrén?

S azoknak ott, kik szembe robognak, kél-e kedvük
pazarolni percet… de hiába merengek,
nem lassítanak, hogy hallják, húrjaink mit pengnek,
s mi maradunk dacos düheink buta árnyékában.

Állomások várnak, remények szállnak!
Talán a káoszból rendre ős álmom toppan,
s nem kérdezi honnan, merre futnak sínek,
bezárjuk a fülkét, miénk lesz-e sziget!

Odakünn, kártyázzák csak el a világot!
Tombolán bombát, divatokat rondát adjanak, vegyenek!
Nem nyitunk házalónak ajtót, vacakot, mulandót
lelkünkre nem veszünk, csak hisszük;
a párhuzamosok egyszer összeérnek.
.....................................................................

"Lehet, túl bátor vagyok, de ki nem hagyhatom egyik abszurd versemet. Egy, még a katonaéveimből maradt rossz érzés íratta ezt velem. - Legalább húsz évig a leszerelésem után azt álmodtam, hogy elkéstem a hétvégi eltávról."

Mint kígyó szeme, ha békát igéz

A csizmám cuppog, tépné a sár,
szívélyes fojtása hörögve húz.
Maradj, ha mondom! Hurkod repülve borul,
a párás freccsenés köpve nyúlik értem sziszegve,
karanténban, elhullottak közt botolva sodor a szél.
Elkéstél!
Lehántják kínnal gyűjtögetett vékony zsíromat.
Alja az alsóknak szűkölhetsz!
Vacogva, féregként lapítva flasztergödörbe űz,
húsz évnek álmai vesznek.
Prométheusz ikreként irtózattal nyugszom,
sóslevek mocskában eszmélve kapkodok.
A ruhám! A szép ruhám kell!
T'án leplezi kínomat.

/TZT riport/
2016. december 11.

Itt kérem, a ma irodalmárjai vallanak!

STOLLMAYER BEATRIX

A TZT Művészeti Magazinban közölt riportokat szeretném itt is bemutatni. Makai Beatrix, a társaság csalogány-költőjének érdeklődésére nyílnak meg a mai irodalom egyik legkedvesebb csapatának költői, írói.

TZT Riport – Stollmayer Beatrix bemutatása

Kérlek, Beatrix, mesélj magadról, hogy közelebbről is megismerhessünk!

„Nevem Stollmayer Beatrix, ez a születési nevem is, 67 éves vagyok, Budapesten születtem. Édesanyám nemesi származású, kemény, az élet által megviselt asszony, aki gyermekkorától dolgozott. Édesapám erdélyi, Déván született és élt, míg édesanyámat feleségül vette. Anyu könyvelő, apu egy nagyvállalat második embere volt. Sokat dolgoztak, alig láttuk őket, így magunkra maradtunk testvéreimmel és az igencsak terjedelmes könyvtárunkkal. Rengeteget olvastunk, sokszor a tanulás rovására is, így nem mondhatom, hogy kiváló diák lettem volna, viszont az irodalmat, a magyar nyelvtant mindig a legjobb eredménnyel végeztem. Már kisdiákként tanítottam a gyengébb képességű társaimat, tanári felkérésre. Általános iskolába a belvárosban jártam, majd a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségiztem. Otthon mindig azt tanultam, hogy oszd meg, amid van és e szerint is éltük az életünket. Ajtónk mindig nyitva állt a szegények, a rászorulók előtt. Volt, hogy 10 gyerekes anyát fogadtunk be és évekig gondoskodtunk róluk, de az árván maradt négy unokatestvérem is nálunk nevelkedett. Ilyen miliőben éltem szüleimmel és testvéreimmel. Nemcsak szépirodalmat, hanem rengeteg verses kötetet, lexikonokat, és még sok mást is tartalmazott a házi könyvtárunk. A verseket szinte egy olvasás után megtanultam, és szerettem fennhangon szavalni azokat. Énekelni is nagyon szerettem, azt mondták szép a hangom. Dalok, nóták sokasága ma is emlékezetemben él. 18 évesen mentem férjhez. Ebből a házasságomból 25 éves koromra már 3 gyermekem született. 15 év után elváltunk. A lakás kétfelé, a vagyontárgyak megosztásra kerültek, a gyerekek nálam maradtak. Második férjem 5 éven keresztül járt utánam, mire beadtam a derekam és újra megpróbálkoztam a társas élettel. Ebből a kapcsolatból született még egy fiam, 12 évvel a harmadik gyermekem után. Ő a mai napig velem él. Sok csalódáson vagyok túl, hiszen már 22 éve özvegyen élek. Megpróbáltam megtalálni a másik felemet, de ez sajnos nem olyan egyszerű.”

Említetted, hogy gyerekkorodban körbevettek a könyvek, és sokat olvastál, szavaltál, énekeltél. Mikor írtad az első versed, és milyen élmény hatására?

„Első versemet valamikor kisdiákként írtam, az akkor még csodaszámba menő neonfényes Budapestről. Persze, ez olyan kis buta próbálkozás volt, de számomra mindig emlékezetes marad. Édesapám nagyon szép verseket írt édesanyámhoz, akit haláláig imádott, anyukám gyermekmeséket, melyek témája visszautalt a hajdani nemesi élet szépségeire /azt hiszem sohasem tudott túllépni rajta/. Talán az íráskészséget, szókincsemet tőlük örököltem.”

Miről írsz szívesen, milyen témájúak a verseid?

„Igazán a szerelmi költészetet kedvelem és jó magam is főleg arról írok.”

Ki a kedvenc költőd, íród?

„Rengeteg költőtől olvastam és tanultam verseket, de Arany Jánosnak örök csodálója vagyok. Az ő szókincsét, változatos élményvilágát csak szeretném követni, de...nagyon messze állok tőle. Petőfi, Ady, József Attila, Tóth Árpád, és még sorolhatnám azokat, akit kedvencként szoktam emlegetni. Shakespeare-t imádom, mindig élvezettel olvasom, csak azt sajnálom, hogy kevéske angolommal nem tudom eredetiben is olvasni. Hogy az angoloknál maradjak, Oscar Wilde, Elisabeth Barrett Browning, akiket még szívesen olvasok.”

Hol kezdtél el publikálni, és most hol jelennek meg verseid?

„Verseimet, amelyeket én csak gondolatoknak nevezek, magamnak kezdtem írogatni és, hogy megmaradjanak, a Facebook-ra töltöttem fel. Tulajdonképpen a baráti köröm kezdte "széthordani" és látom, hogy itt-ott felbukkannak. Nem tartom érdemlegesnek őket ahhoz, hogy bárhol publikáljak, esetleg verseskötetet adjak ki belőlük. Ezért csak itt, köztetek vagyok, és azt hiszem, maradok is.”

Mi a véleményed a mai kortárs irodalomról, írásokról?

„A kortárs irodalom elég sok kétséget vet fel bennem. Főleg a mai nyelvezet, a trágárság, a mindent kimondani és leírni akarás...Nem, köszönöm, ez nem az én világom. Természetesen, ami megnyeri tetszésemet, azt szívesen olvasom, akár többször is, ezért vagyok a Titok, Zene, Talány zárt csoport tagja, ahol igazi kincseket találok.”

Vannak további terveid a versírással kapcsolatban?

„Terveim nincsenek, inkább csak vágyaim. Szeretnék sokáig írni, úgy, hogy örömöt szerezhessek vele.”

Most pedig, fogadjátok szeretettel Stollmayer Beatrix három versét!

Megszelídült...

Megszelídült az érzés,
mostmár másként fáj,
elszállt belőlem a vágy,
hogy újra rám találj,
de viharos éjszakán
féltékeny düh tör reám,
miért velem, pont velem
történt ez a változás?
Aztán újra csendesedik,
elül a szélvihar, mely
összekavart mindent
érzékeny lelkemben,
bár most is égek egy
félbemaradt szerelemben,
de már szelídül, s talán
elmúlik szívemben
és emlék marad csupán.
Mikor végre megszelídül,
fájó szívemre nyugalom ül,
másban keresem a vigaszt,
s csak reménykedem,
hogy újra visszatér hozzám
is a virágzó tavasz.
……………………………………………………………

Szeretem...

Szeretem az illatot, mely az arcszeszedből árad,
szeretem az erélyesnek látszó megborotvált állad,
szeretem fekete hajad mely halántékodnál őszül
szerettem volna, ha elveszel engem feleségül.
Szeretem azt a hajnalt, amelyik melletted ébreszt,
szeretem a csókjaidat, mely mint a tűz úgy éget,
szeretnék újra megtalálni sok feledett szép emléket,
s szerettem volna melletted eltölteni egy egész életet.
Szeretem az örömöd, s éppúgy szeretem a bánatod,
szeretem, ha mindben a középpontban én vagyok,
szeretem, hogy könnyezel, mert akkor veled zokogok,
szerettem volna ha boldogságodban, egyedül én vagyok!
………………………………………………………………...

Szeretlek

Szeretlek, egyszerűen csak szeretlek,
úgy, ahogy egy magányos szív szerethet,
veled álmodom a szerelmet éjszakákon át
és veled élem az éltem minden kínját, baját.
Szeretlek, egyszerűen csak szeretlek,
ajkamon imádságként hangzik a te neved,
ha velem vagy, boldoggá teszel és követlek,
nem mondhatok mást, egyszerűen, szeretlek.
Szeretlek, egyszerűen csak szeretlek,
ha megkérdeznek mások, ah mit is feleljek,
mondjam azt, csak egy barátom vagy nekem,
vagy megvalljam, hogy már te vagy az életem?
Szeretlek, egyszerűen csak szeretlek
és nem tudom azt, vajon miért pont tégedet?
Tán azért, mert utamba vetett a sorsod nemrég,
csak remélem, hogy nem leszel örökre vendég!

2016. december 08.
/TZT Riport/

TetszikTovábbi reakciók megjelenítése

Hozzászólás

Itt kérem, a ma irodalmárjai vallanak!

KOVÁCS LÁSZLÓ (KOVYCS59)

A TZT Művészeti Magazinban közölt riportokat szeretném itt is bemutatni. Makai Beatrix, a társaság csalogány-költőjének érdeklődésére nyílnak meg a mai irodalom egyik legkedvesebb csapatának költői, írói.

TZT riport Kovács László (Kovycs59) szerzővel

Kedves László!

Kérlek, mutatkozz be pár mondatban azoknak, akik még nem ismernek Téged!

„Kovács László vagyok, de mivel nevem „tucat név”, Kovycs59 néven írok, (ennek a fura névnek is megvan a története). Bányában ragasztották rám, azt hiszem, ezt nem részletezem.
Egy kis bányász városban születtem, Oroszlányon láttam meg a napvilágot, közel egyidősek vagyunk vele. Belenőttem, mint fái, bokrai az erdőnek. Minden ideköt, itt van a családom, itt nyugszanak a szüleim, itt dolgoztam le 25 évet a föld alatt. Bányász voltam, bár a bányák mára bezártak, de én azt hiszem, amíg élek, ott legbelül mindig bányász is maradok. Öt szakmám van, három technikumot is elvégeztem. Gépész, villamos és bányaipari technikusi minősítést szereztem, a legtöbbet három műszakos munkavégzés mellett. Nős vagyok, egy fiam van, aki már nem velünk él.”

Mikor írtad az első versed, és milyen élmény hatására?

„Első verseim 1976-ból kerültek elő a fiókom mélyéből, elneveztem Spirálfüzetem verseinek, de a legtöbbjét már átköltöttem. Fura az élet, 2004-ben 5000 földalatti műszak után a bányászok nyugdíjba mehettek, én 5550 műszakot teljesítettem, 45 évesen már fájt minden ízületem, így elmentem én is. Soha nem betegeskedtem sokat, de a nyugdíjazásom első hónapjában már kezdtek jönni a bajok, a betegségek egymás után. Sajnos 2013-ban életemben először kórházba kerültem, ott gondolkodtam el a betegágyamon, hogy ha most elmennék, nem maradna semmi sem utánam. Nos, akkor, ott írtam magamnak az első verseket, nagyon hosszú szünet után, mert volt időm. Meg is szerettem, otthonomban folytattam. Így visszatekintve talán azért írtam első verseimet, hogy valamit hagyjak, ha meghalok.”

Előtte milyen kapcsolatod volt az irodalommal?

„Mondhatnám azt, hogy semmilyen. Rossz tanuló voltam belőle gyerekkoromban is. Szakmám sem követelte meg annyira az irodalomtudást, mint említettem felnőtt fejjel sokat koptattam az iskolapadot, ott kezdtem jobban megszeretni az irodalmat és a verseket. Olvasni sokat olvastam már előtte is, de nyugdíjazásom után még többet.”

Ki a kedvenc költőd, íród?

„Kedvenc íróm Fekete István, Moldova György, Jókai Mór. Költőim, akiket legjobban szeretek: József Attila, Ady Endre, Váci Mihály, szeretem még Petőfit és Arany Jánost is. Külföldiek közül talán Heinrich Heine.”

Hol kezdtél el publikálni, és most hol jelennek meg verseid?

„Elsősorban az interneten publikálok, ezen kívül antológiákban, és néhány irodalmi folyóiratban jelentek meg nyomtatásban verseim.”

Van-e köteted?

„Saját kötetem még nincs, most szerkesztem az első kötet kéziratát „Csákány és Penna” címen, de hogy mikor lesz belőle könyv, az még a jövő titka.”

Mikor döntöttél úgy, hogy kötetbe kellene gyűjteni verseidet?

„Idén döntöttem úgy, hogy összegyűjtöm őket, mert szanaszéjjel voltak számítógépeken, füzetekben, még villanyszámla hátoldalán is találtam néhányat.”

Mi a véleményed a mai kortárs irodalomról, írásokról?

„Ez nagyon nehéz kérdés, már csak azért is, mert „kezdő vagyok a szeren”, van véleményem (és most, hogy fájnak az ízületeim, sokszor nehéz a járás,) nagyon sokat vagyok jelen a kortárs költők között az interneten. De van-e jogom nekem ennyi tudással véleményt mondani róluk? Nem vagyok ebben biztos! Természetesen van véleményem: sokan létezünk itt, és nagyon sokfélék vagyunk. Van közöttünk nagy tehetség, van olyan is, aki annak tartja magát, de nem az, vannak költőcskék, verset írogató emberkék, és vannak olyanok is szép számmal, akik ha beleszakadnak, akkor sem lesznek költők soha. Kritikusok is akadnak, jó érzésű segíteni szándékozók, de van nagyon sok olyan is, akik nagyra tartják magukat, magas lovon ülnek, és onnan néznek le a kezdőkre, az még nem lenne baj, hogy lefele néznek az illetőre, de hogy lenézik a másikat, az már hatalmas hiba. Én általában elolvasom azokat a verseket, amik elém kerülnek. Azt is tudom, ki hogyan ír azok közül, akik itt mozognak a neten és az irodalmi csoportokban, de véleményt, kritikát még én nem igen fogalmazhatok meg. Egyszerűen azért, mert: Vallom, verset írni csak megfelelő alázattal lehet, és bizony nagyon sokat kell tanulni ahhoz, hogy valamire való vers szülessen. Éppen ezért én nem is vagyok jogos ilyeneket írni, mert valahol még én is itt tartok! A tanulásnál. Ezért én szívesen veszek minden segítséget és nem szoktam megsértődni akkor sem, ha kritizálnak. Hiszem és tudom, meg lehet tanulni mindent, talán a versírást is. Azt is tudom, hogy hol a helyem a netes költők világában. Itt publikálni csak úgy lehet, ha az ember kitartással, megfelelő alázattal és tanulással teszi azt! Talán, így egy kicsit jobban figyelnek akkor az ember egyszerű fiára, de sajnos, mint az életben is, a költők, írók között is megy a harc a könyökölés, bizony ebben a világban is számít, ki kinek a haját fésülgeti, ki kinek a cimborája, kinek tolják a szekerét és kinek nem. A másik dolog a pénz, akinek van, (úgy néz ki) mindene van, még költészete is. A neten sokféle ember, létezik olyan is, aki minden lelkiismeret furdalás nélkül, ha nem tud verset írni, elveszi a másét. Elítélem azokat, akik minden tudás nélkül, mások műveit a szerző neve és engedélye nélkül átírják, plagizálnak. Nekem nagyon nagy csalódást jelentett egy ilyen ember. Az életemben, talán amióta verseket írok a legnagyobbat. A neten nagyon sok verset elolvasok, talán ő volt közöttük a legnagyobb mestere ennek a „szakmának", de sok van még rajta kívül is, aki sokszor a mások alkotásaiból merít, kicsit többet, mint amit az erkölcs megengedne. Nekik nincs helyük a költők között, de nálunk, a „verseket írogató emberkék” között sem!”

Miről írsz szívesen, milyen témájúak a verseid?

„Mindenről szeretek írni. Általában egy mondat, ami először születik és bővül verssé. Nem mind lesz az, van, ami elhal, van, ami félre van téve, van, ami megszületik, és talán még olvasható is.”

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

„Az életben nyugodt és fájdalommentes jövőt kívánnék magamnak, mozgásomban egy kicsit több, nagyobb szabadságot. Kívánnék még néhány verses kötetet, „Jó szerencsét” és erőt, egészséget hozzá, nekem és minden tisztességes költőtársamnak.”

Tisztelettel: Kovács László (Kovycs59)
………………………………………………………………………

Következzen Kovács Lászlótól (Kovycs59) három vers:

Kovycs59:

Érkezés
(majdnem akrosztichon)

Korosodva fejtegetem a múltam titkát,
Olcsó kis életem tépett rongyát.
Vágyak, amik mára már sikerültek,
Álmok, melyek múló ködbe vesztek,
Cipőm koppja elhal az élet macskakövén,
Sodrásban haladt hajóm hívja már a szirén.

Látom már a nyugodt vizű öblöt,
Ázott, fáradt hajós ott végleg kiköt,
Szíve lassan már csak megszokásból ver,
Zord, múló idő ellen nincs már ellenszer,
Lógó emlékek képe a ködbe veszik, 
Órája lejárt, ahol várják, odaérkezik.
…………………………………………….

Kovycs59:

Vége fiúk, ennyi volt

(Az utolsó szénbánya emlékére)

Gépkések rettentő ereje karmolja
a megbolygatott évmilliók
„megszenesült” nyugalmát.
Pannon-tenger* Eocén'* üledékén
billegnek a fények. 
Kénes bányalégben 
apró fejlámpák serénykednek, 
mint méhkasban a szorgoskodó méhek.

Ingük hátára az izzadság „só kérge”
térképet rajzol. 
Nem adja kincsét könnyen a bánya,
az üledék rettentő ereje ráfekszik
a nyöszörögve roppanó gerendákra.
Szénpor a bőr pórusaiban megül,
mint korom takarja cserzett arcukat,
ők nem adják fel ,
a szénfallal vívják kemény harcukat.

Nemes volt e harc! 
Bányászok nemes harca:
harc az őselemekkel,
veszéllyel, sújtóléggel,
s kísérte őket, 
az elhunyt társak arca.
Harc a léttel, harc a nemléttel, 
harc a fájó emlékekkel, 
kísértve a hősök márványba bevésett
nem feledett nevével.
Ami legyőzte őket az
mégsem a bánya volt, 
a pénz aljas önérdeke
mondta ki reájuk a végső szót:
Vége fiúk, ennyi volt!

A jó szerencse nem volt velük,
Szent Borbála sem óvta meg őket,
elfogynak lassan mind,
nem lesz ki a mesterségük átadja
a következő nemzedéknek.
Meghalt a bányászatunk,
elfogy lassan a szakmánk,
mint ahogy az emlék,
úgy lassan kopik el.
Eltűnik az utolsó bánya is,
már hiába köszönjük: 
Jó szerencsét... senki nem felel.
………………………………………….

Kovycs59:

A nyári eső illata

Nagyon szeretem a nyár illatát
zápor után, ami elverte a port.
A frissen lekaszált széna szagát,
amit rengeteg panelerdője
felett a kóbor szellő végighord.
Olyankor nem csak illatokat hoz,
emlékeket is, a boldog gyermekkort:
Alföld rónáiról a nyárfasort,
mamám vályogházát, a földpadlót,
mázolt szoba ázott széna szagát.
Istenem!... de szép, s mily régen volt.

Itt van előttem a fehér falú
ház kicsiny virággal megtelt kertje,
hajlott hátú, apró öreganyám
virágoknak dalát énekelte.
„Kék nefelejcs" volt az ő nótája,
unokáknak örökül ezt hagyta,
itt van az orromban a régi nyár
eső utáni békés illata.

Életem körbeveszi a beton,
de el tudok merengeni eső
után itt is a nyári illaton.
Panelház szobájában átlépi
az időt, s teret fent a csillagom,
beszivárog illatokkal a múlt,
emlékekkel, a kitárt ablakon.
2014.

/TZT Riport/ 
2016. december 22.