Reális mászkálás

            Óriási port verve fordult be a kocsi az udvarra. Az a fél perc örök időnek tűnt, amíg kivágódott az ajtó, majd egy Barbi babából és egy Vastagmargóból összegyúrt nő lépett ki az autóból. Azonnal feltűnt rajta valami, ami nagyon zavaró volt, de csak amikor már közeledett a főbejárathoz, a férfi akkor vette észre, hogy a lábai nem érnek le a földre. Ugyanúgy lépkedett, mint bármelyik nő, aki már megfordult a férfi udvarában, még a karja is lengett, amelyik szabadon volt, mert a másikon egy lakkozott női retikül lógott, ami viszont megint csak feltűnő volt. Nagy volt! Túl nagy. Kecsesen lóbálózott a szíjon, de mégis minden lengésnél a sarka leért a földre, és kis csíkot rajzolt a porba.

            – Na, mi van, tán beragadt a riglid, és nem tudsz kijönni elém? – kiabált a férfinek, aki éppen az ablakon kihajolva virágokat locsolt a balkonon.

            – Ugyan már, csak olyan vékonyan folyik a víz… Máris jövök! Egyébként nyitva az ajtó.

            – Van kutyád?

            – Nincs. Ez a ház maga a nyugalom.

            A nő, mint egy szépségkirálynő tett néhány lépést, majd kecsesen ringatva a fenekét fellépkedett a padláslétrán úgy, hogy egy újjal sem ért semmihez.

            – Vadászsólymaid vannak?

            – Ugyan már!

            – Görényeid?

            – Még verebem sincs… egerem sincs… oroszlánom sincs.

            – Még szép, hogy nincs oroszlánod – nevetett a nő – leette volna a fejedet. – Ezt a biciklit nagyapádtól örökölted? – ugrott le könnyedén a padlásról a falhoz állított kerékpár mellé.

            – Dehogy! Azzal nyertem tavaly országos bajnokságot.

            – Ezzel? – húzta el száját a szépség, majd úgy tűnt, azért emelte fel a szemöldökét, hogy el ne nevesse magát.

            – Mosómedvéd sincs?

            – Nincs, én mosok magamra – a férfi már unta az egészet, valami másra szerette volna terelni a szót, de a víz nem akart kifogyni a kannából, hogy végre befejezhetné már a locsolást.

            A nő lehajolt, letette a táskáját a földre, majd amikor kattintotta a csatot, hogy lenyíljon egyik fele, hirtelen a blúza alól kibuggyantak a mellei. Először mintha az állával vissza akarta volna terelni őket, de meggondolta magát. Felegyenesedett, a férfi felé fordult, majd az ujjával elhúzta magától a blúzát a másik kezével finoman megemelte az egyiket, és az visszacsusszant a ruha alá. Azután a másikkal is megismételte, és közben, mintha magyarázkodna, a férfi szemébe nézett – Tudod, mennyi dolog van ezekkel!

             A megszólított válaszolni akart, de nem volt ideje, mert a nő leguggolt, és szétrántotta a táska száját. Mintha valami folyadék ömlött volna ki, tízesével, egymáson taposva vagy ötszáz kisliba próbált kiszabadulni a táskából. A fél udvart betöltő regiment ugyanazzal a lendülettel megindult a szomszéd ház falának.  A férfiben megállt az ütő, várta a pillanatot, amikor nekivágódnak a betonnak, és agyontapossák egymást, de nem jött el az a pillanat, mert a táskából utoljára egy terelőkutya ugrott ki, és már kerülte is az aprójószágot. Odaállt a falhoz, feltartotta a két első mancsát, és a zöldes-sárgás folt megtorpant. A libák mintha leültek volna, lábaikat maguk elé tolták, ahogy a kisgyerekek, a nyakukat kinyújtották, majd minden szem a kutya lábaira meredt. Honnan, honnan nem, de az eb mancsaiban csilingelő bilincs termett, azt ingatta, és közben egyik szemével lesett a karikán át. Egy pillanatra akkora csend lett, amekkora csak a világ keletkezése előtt, a Nagy-bumm előtt néhány ezred másodperce lehetett.

            ...és akkor! Akkor a kutya pislantott egyet, és kétszázötven torokból felhangzott Rossini Cat duettjének első nyávogása, majd amikor a kutya a másik szemével is csapott egyet, kétszázötven torokból hangzott a válasz – míau!

            Ekkor borult még csak fel igazán a világ. A férfi előbb nem akarta mondani, hogy bár neki nincs kutyája, de a Cézár, a Kisöccs kutyája be van csukva az ólba, nehogy elcsámborogjon. A második míaura szegény németjuhász, mintha megőrült volna, tombolva ugatott, és lehetett hallani, ahogy a fogaival tépi le a deszkákat az ajtóról. A nő gyönyörű arca kéjes vigyorba ment át, majd megindult a hangok irányába. Még hátrafordulva a férfi felé, kicsit csúfondároskodva odavetette: – A báránykád béget.

            Az az átkozott víz még mindig folyt a kannából. Orchideák, pipacsok keveredtek észrevétlenül az ismerős muskátlik közé, meg két búzavirág is kókadtan tolakodott. Kicsit örült, hogy még azokra is jut víz, de úgy őszintém, nagyon abbahagyta volna már.

A nő csak kiabálta, hogy „bárány vagyok kos gyerek, előjönni nem merek" és egy karnyi vastag láncon húzta maga mögött a kutyát, aminek a lábai maga alá voltak tekeredve, csúszott, mint egy szánkó. A miáu mintha játékos hangzavarba ment volna át, a libák próbáltak felugrálni a kutya hátára. Amikor a nő közelebb ért, átkarolta a fát, és a láncot körbevéve, kikötötte a németjuhászt.

            – Szereted a majonézes talpfát? –Toppant oda a virágok mellé, és az ujjával megcsikizte a férfi ádámcsutkáját.

            – Túrósan? – kérdezett vissza amaz, kicsit kötözködőnek akart látszani.

            – Hoppá! A tejet szereted?

            – Azt igen – és önkéntelenül is a nő melleire tévedt a tekintete, szét is folyt a víz.

            – Hát akkor!? – és akkor a nő felvette a nagy táskát a földről, a balkon virágjai fölé emelte úgy, hagy a szája volt lefelé. – Az még száraz! – bökött a fejével a szélső cserépre, aztán megrázogatta a táskát majd emelte, emelte… a férfi csak arra eszmélt, hogy egy kecske majdnem kirúgja a kannát a kezéből.

            – Ne már! – kiáltott fel, mert a kecske a legszebb virágot kezdte azonnal legelni.

            – Azt mondtad, szereted a tejet. – A nő földre dobta a táskát, oldalra fordítva a fejét bedugta a kecske alá, és elkezdte szopni. – Most te! – nézett biztatón, amikor már nem bírta levegő nélkül. – No!

             Eddig azt hitte, csak egy jó alakú, festékkel vakolt nőszemély űz vele csúfot, de így közelről, szinte érintve a homlokát rádöbbent, ilyen gyönyörűséget még életében nem látott. Nem csak a hangja volt biztató, de a szemei is, a szája is, és amikor a hajába túrt, hogy szopja csak meg nyugodtan a kecskét, olyan bájos zsibbadás áradt az ujjaiból, hogy megint mellé ment a víz. Honnan jön ez az átkozott sok szomjas virág? Jól emlékezett, neki csak a muskátlijai voltak, meg a kaktuszok, de most… és ez a rothadt kanna sem akar már kiürülni.

            – No! – szólt a biztatás újból.

            A férfi kicsit viszolyogva oldalra fordította a fejét, mint előbb a nő, és elkezdett cuppogva szopni.

            – Na, látod, az összes a tied! – kiáltott fel a nő, és mintha drukkolna, minél tovább sikerüljön egy levegővel, még lihegett is, hogy a ritmust diktálja.

            Szemeivel látta, hogy a kannából össze-vissza locsog a víz, de nem tudta a száját levenni a csecsről, csak szívta, szívta. Érezte, hogy a hajában túrnak az ujjak, a fülét mintha hosszan kihúzták volna, és az gumiként csattan vissza a halántékához.

            – Ezt nem is mondtad – matatott hajában a nő, és mintha kis kattanás lökött volna a fején, ki is freccsent a tej a szájából. – Te Münchauzen rokon vagy úgy nézem.

            – Mit? – kérdezte, miközben hosszú ujjak próbálták a másik csecset is bepréselni a szájába.

            – Hogy ajtót szereltettél a fejedre. Kinyithatom?

            Bólogatni próbált, de alig sikerült, mert a két csecsből úgy dőlt a tej, alig győzte nyelni.

            – Juj! – Sikoltott a nő, és félrekapta az arcát, nehogy a kicsapó gőz betakarja. – Miért nem mondtad meg, hogy ittál? Ez legalább két feles volt, ami kiszökött, már fürdik is a szélben – nézett a pára-felhő után.

            Hiába akarta kihúzni a fejét, a csecsek csak köpték az amúgy nagyon finom italt, de a száját, mintha biztonsági zár lett volna rajta, nem bírta szétnyitni.

            A kis ajtócska a feje tetején nyikorogva kitárult, a nő vékony ujjai benyúltak. Mindjárt az első fiókot nagy vihogással lökte vissza a nő.

            – Ezek voltak a csajaid?

            – Nem, csak ismertem őket – végre meg tudott szólalni, mert rászállt egy icipici robotrepülő a kecske tőgyére, majd kilépett belőle két apró robotemberke.             Egyik belevágott a férfi orrába, a másik pedig kirántotta a két csecset a szájából, aztán belelökték hirtelen a repülő tankjának két csövébe, majd átkarolva azt, fejni kezdték.

            – Ne kábíts! Ha nem lettél volna szerelmes beléjük, nem lennének itt az emlékeik.

            – Csak tévedések voltak.

            – Ebben mi van? – rántotta ki a következő fiókot.

            – A szakmám összes csínja-bínja.

            –Ebbe?

            – Az emlékeim.

            – Hát ebbe? – billegetett meg egy fiókot az ujjával a nő.

            – Abban a szálak vannak, amikkel azokhoz kötődöm, akik sokat jelentenek nekem.

            – Csak úgy, tele van szálakkal?

            – Igen, szép színes szálak.

            – És ezek? – nyúltak mélyre az ujjak.

            – Ne! – üvöltötte el magát a férfi, amikor érezte, az ujjak ki akarják piszkálni a két legbelső fiókot.

            – Lá lá lá-lálálá – nevetett a nő, és próbálta beakasztani az ujját, az agy legmélyebb fiókjaiba.

            – Ne! – rántotta el a fejét, és a még mindig félig lévő kannával úgy vágta fejbe a kecskét, hogy az lefordult a balkonról, magával sodorva az idegen virágokat is.

A nő csak vihorászott, a két picike robotember meg próbálta kivonszolni a kecske alól a repülőt.

            – Most mi van? Mik azok a rettenetesen nagy titkok, amiket ott legbelül dugdosol?

            – Nem titkok azok, csak a hitem a bal fiókban, a mellette lévőben meg az álmaim.

            – Mutasd meg őket!

            – Azok nem vásári dolgok, és én sem vagyok mutatványos. Azok közt nem szabad csak úgy mászkálni.

            – Pedig igenis reális lenne.

            – Az álmaimban semmiféle mászkálás nem reális.

            – Nem mutatod? – komorult el a nő, miközben a kanna alá tartva dörzsölte össze a kezeit.

            Megtörölközött a kecske szakállában, majd amikor a táskáját akarta felvenni a betonról véletlenül hátranézett.

            – Hol az autóm?

            – Az előbb még ott volt – válaszolt tétovázva a férfi, ő sem értette, hova tűnhetett el ilyen gyorsan.

            – Megzabálta a kutyád!

            Nevetve akart válaszolni, mert ekkora butaságot el nem tudott volna képzelni. Bambán nézelődött ő is fél szemmel, mert mióta kevesebb lett a virág, majd az összes vizet mellé locsolta.

            – Ó, én autózabáló ebem – próbált semleges vizekre evezni, de a rejtély továbbra is rejtély maradt.

            A nő, nem durván, de határozottan újra odanyúlt a férfi fején levő ajtóhoz és becsapta. Nem is nézett hátra, úgy ment a fáig, ahol a kutyával játszottak a libák. A libusok a szárnyukba akasztották a vastag láncot, és pörgették a végén lógó óriási ebet. Puffant a kutya amikor elengedték, mert a gazdájuk szinte arrébb fújta őket.

            A nő csak fogta a kutya farkát, megemelte, és rázogatta. Néhány másodperc után csörömpöléssel potyogtak a színes vasdarabok a torkából. Akkora halommá növekedett az alaktalan tömeg, hogy a kutyát arrébb kellett vinni, és ott rázni, hogy az utolsó darab is visszajöjjön belőle.

            Néhány perc múlva ledobta a kutyát, széthajtogatta az összegyűrt lemezeket, és amíg a másik nem figyelt, – mert a fején lévő ajtót akarta beriglizni, – össze is rakta az elemeket. Amikor a férfi visszafordult, már az ajtót nyitogatta, nem csikorog-e, majd egy fókabőrrel próbálta a régi fényt elővarázsolni a festésen.

            – Még mindig azt mondod, hogy nem reális?

            – Az álmaimat hagyd! – kezdett kijönni a béketűrésből a férfi.

            – Pedig én reméltem, hogy ez egy reális mászkálás lesz. Csak úgy, lazán… – aztán bevágta magát az autóba, becsapta az ajtót, és egy helyben pörgött maga körül vagy húszat, majd rettenetes port kavarva, kilőtt a dűlőúton.

            A hullának látszó kecske hirtelen felállt, majd a libák előtt, mint ahogy egy kecskéhez illik, ugrálva nekiiramodott a kocsi után, hátul a terelőkutya zárta a sort. Szinte hihetetlen volt, hogy a tízcentis pici libák győzték vele a tempót, bár ahogy az utolsó pillanatban feltűnt a férfinek, a sok nyávogástól, legalább fele macskává változott.

            Kegyetlen port kavart a nyári zivatar előszele, mind visszahozta a dűlőútról, be az udvarba. Szerencsére éppen akkor a kannából is kifogyott a víz, így azonnal be is csukhatta az ablak mindkét szárnyát. Kívül tombolt a szél, jó volt behúzódva csendben leülni a fotelbe. Nagy levegőket vett, mert ez a megveszekedett fantáziálás egészen kimerítette. Oda is nyúlt a fejéhez, ahol azt a kis ajtócskát képzelte előbb. Mintha érzékenyebb lett volna ott, és ki lehetett tapintani a zárnak a helyét is, bár lehet, hogy csak úgy hiszi, – mosolyodott el.

            A zivatarból nem lett semmi, csupán az erős szél jelezte, a közelben eshetett is. Eszébe jutott a kutya, gondolta kiengedi, mert hamarosan jön a Kisöccs is, és ő nem szereti, ha be van csukva a Cézár.  Kilépett az udvarra, meglepetésére rávakkantott a kutya. Még most is ki volt kötve a fához a karvastagságú lánccal, amivel a nő elővezette előbb. Úgy ragyogott az a lánc, mintha üvegből lett volna, de a csörgése, amikor kutya megrántotta, erős, fémhangú volt. Csak ténfergett, egyszerűen bolondnak érezte magát. A hátsó udvar felé fordult, tudni akarta, hogy néz ki az ól, amikor a kamra sarkánál befordult a kis robotrepülő, két liba tolta, és amikor elzúgtak mellette, látta a két kis robotembert, ahogy kurblival hajtják a légcsavart. Nem értette, nem hitte az egészet.  Átment a fa túloldalára, lássa, hol van összecsatolva a lánc, de minden szem tökéletes volt, sehol egy kezdő szem, vagy egy csat, kapocs, esetleg más.

            A semmiben lebegő gondolatait halk nevetés zavarta meg. Szétnézett honnan a hang, de mozdulatlan volt minden, nem látott senkit, csak ahol előbb a kutyát rázta a nő, ott lógott egy fólia az ágról. Az sem volt ott még délelőtt, biztosan a szél hozta, morfondírozott, és leakasztotta. Amikor megfordította, még a szívverése is megállt. A nő nézett vissza rá. Nem úgy, ahogy egy fényképről, vagy festményről, hanem mint a valóságban.         Kicsit elmosolyodott a gyönyörű száj, majd mintha véletlen lenne, a szellő az arcára tapasztotta a fóliát és érezte, ahogy a száj rátapad az övére, majd nagyon is valóságosan megcsókolja.

Gondolatok lélek ügyben

            Estefelé kimentem meglocsolni a virágokat. Nagyon meleg volt aznap, szinte izzott a levegő dél tájban, azért is vártam, hogy kicsit alább szálljon a nap. Szeretek locsolni.  Olyankor valamiféle intim kapcsolat jön létre köztünk a virágokkal. Szinte érzem, milyen kellemesen isszák a vizet, amit nem győznek, az meg csepeg-csöpög, mint az embernél, amikor nagyon jóízűen oltja a szomját.     Valami motoszkált bennem, valami olyan szúrós, szégyenlős hangulat volt ez, ami mindig elővillant, amikor a virágokkal ennyire közel kerültünk egymáshoz. Most itt a csobogó víz kilocsogta, megidézte, honnan is  a kellemetlenül felvillanó érzés.

            Lehet-e szeretni egy lelketlen élőlényt, még ha olyan szép is, mint a virág? Szeretem a virágot az kétségtelen, de hogy is állunk akkor azzal a lélekkel? Egyszer júdáskodtam én, emlékszem már! Valamiféle feloldás kellene erre a régi, elhamarkodott bölcselkedésemre, pedig ott és akkor nagyon helyén valónak tűnt. Kicsit ködös ez így tudom, de  hogy érthető legyen, a már régen behegedt sebet is feltárom, hogy a virágokkal való fura viszonyomat tisztázhassam.
            Jó pár évvel ez előttre megyek vissza most, az a délutáni kép még élénken él bennem. Munkából értem haza – mint mindig ebben az időben –, az unokám állt az udvaron, kicsit homokosan, kicsit maszatosan, és csak figyelte, ahogy kiszállok a kocsiból. Néztem rá, mi ez a nagy sértődöttség, vagy csak legyökerezett a lába? Nem szólt, furán bámult, egyszer a földre, majd messze fel az égre. A pillantását csak átvitte rajtam, nem akart a szemembe nézni. Odamentem hozzá, megpróbáltam lesimítani azt a nagy bút a savanyú arcáról, de erre felnyújtotta a kezeit,  leguggoltam hozzá, átölelte a fejemet és súgta: Meghalt a Csöpi, a Pocok meg sír.

            Ettől elállt a lélegzetem egy pillanatra, mert valahogy az elmúlás annyira távoli volt akkoriban. Csupa élet, vidámság, és erre kimúlt a kutyám. Vagyis a kutyánk, mert az kettőnké volt. Amolyan két-gazdájú kutya volt az, és ezt ő is tudta.  Már több mint tíz éves volt a gyerek születésekor, akiből hamarosan kisgazdi lett. Amikor elkezdte a lépcsőket mászni, a kutya lehasalva figyelte és szinte várta, hogy mikor ér össze az orruk. Ilyenkor a lányom felkapta Dávidot – „Te úr isten, csupa kutya szőr vagy!" – kiáltott és porolgatta a gazdát.

            Pici kezét a kezembe adta és vezetett a kert széléhez, ahol a tavalyi szalmakazal maradéka volt. Itt fészkelték be magukat a kutyák, a kis fészerben, ami be volt kerítve, rajta rozoga ajtó. A mi kutyáink nem almon aludtak, hanem fészekben, mint a madarak – azóta tudom, hogy létezik kutya fészek is. Lassan közeledtünk a kutya fészek felé. Nagyon különös volt az a kis idő, amíg a néhány métert megtettük. Nem akartam, hogy odaszaladjon a kihűlt tetemhez, mondtam, hogy csak lassan! 

            – Lessük csak meg, ne menjünk oda! Jó?

            Nem értette miért ne, de úgy csinált, ahogy tőlem látta, bekukucskáltunk az ajtó résén. Az igazi döbbenet engem ért. Pocok, az egy éves kölyökkutya szalmával tele szájjal döfögette az öreget, – akit  akkorra már egészen beborítottak a szálak – majd azt is rászórta és ment újabbért. Temetett! Ilyent még nem láttam, ha mesélték volna, el sem hiszem. Amikor észrevett bennünket, odaszaladt hozzánk és elfeküdt előttünk, mint szokott; simogassuk meg!  Észre sem vettük, hogy lassan az egész család ott áll mögöttünk és leselkednek ők is be. Valamelyikük megszólalt.

            – Ez már nem éled fel, el kellene ásni!

            Nekünk, a két gazdának – majdnem összeért az arcunk – olyan volt ez, mint egy ítélethirdetés. Egy négy éves, és egy több mint ötven éves ember bámult egymásra. Elásni?  Erre kicsit meghűlt a levegő, én is csak dörmögtem, hogy jól van, no, majd csinálunk valamit, de most várjunk még. Gondoltam én ezt! Reggel, amikor elmentem már nagyon gubbasztott, és mindnyájan tudtuk, hogy nagyon öreg. Ahogy csendben ballagtunk vissza a házhoz, akkor jutott eszembe, kiviszem a szőlőbe, és a kedvenc növényeim tövébe temetem el. Nagyon egyedül akartam maradni, de a gyerek csak lógott rajtam, akármerre is mentem. Ládát kerestem, amiben ki tudom vinni szegény kutyát és valami takaró félét, mert  nem tudtam elképzelni, hogy csak úgy dobálom rá a földet. Egy ruhára mégis csak más. Nem volt gyakorlatom még a temetésben, ha jobban belegondolok, ez volt az első kutyám. Ez is közös lett! Pakolásztam, ásót, mi-egymást, és menni akartam, de a gyerek elengedte a kicsi kutyát, amit a gondjaira bíztam, szaladt, hogy ő is jön velem. Valahogy megpróbáltam szabadulni tőle, az anyjára néztem, hogy csináljanak már valamit.
            – Eddig is ment veled mindig, most miért ne mehetne? Csak bőg, ha itt hagyod.

            Elindultunk ketten a kutyánkkal. Magyaráztam neki, hogy oda megyünk, ahol az a piros szőlő van, ott temetjük el. – Jó – mondta, de mintha nem emlékezett volna rá, hol is van az. Kicsit felengedett a hangulatunk, amikor nekikezdtünk. Nekem a munka – az ásás –, neki meg a szép sárga homok vette el a keserű hangulatát.             Dolgoztunk, jól akartuk csinálni.  Amikor a gödör már elég mély volt, óvatosan belelógattam a kutyát, aztán elengedtem. Egy vászon-félét megpróbáltam rádobni, – ásóval igazgattam – de a gyerekre is figyelni kellett, mert nagyon belemelegedett a munkába, kézzel szórta a homokot és félő volt, hogy a gödörbe esik. Dobáltuk, dobáltuk a homokot. Én meg is akartam taposni, hogy kevesebb föld maradjon ki, de azt nem volt szabad. Szinte rám förmedt, hogy – ne!

            Veregettem az ásót, hogy megtisztuljon, szedegettem össze a dolgainkat, akkor tűnt fel, micsoda komolykodással dolgoztunk. Fel akartam oldani a hangulatunkat, erőltetett vidámsággal mondtam.

            – Jó kis kutya volt ez a Csöpi!

            Éreztem, nagyon fura a helyzet, hogy is beszélhetek olyan felnőttesen egy ekkora gyerekkel? Hiába, rég kinőttem már abból a korból, nehéz eltalálni  a hangot, akármennyire is igyekszem. Nem válaszolt, hanem elmerengve, nagyon is felnőttesen mondta.                          – Te, figyelj csak Papa! Ugye csak az embereknek, meg az állatoknak van lelkük a növényeknek nincs?            Néztem rá, és hát mit is mondhattam volna?

            – A növényeknek szerintem sincs.

            Ez az a mondat, ami miatt szégyenkezem én, ha a virágokkal beszélgetek. Ha teljesen felnő, lehet, hogy elővesszük újra ezt a kérdést, mert nem jó ez így. Tisztázni kellene! Lehet, hogy a növényeknek is van lelkük.

Az a pillanat

Langyos vágyakban unottan fürödve,

szívtelen ritmust rezegnek a dobok,

íztelen italom, már szomjamat nem oltja,

parazsam hamu lett, csak az idő robog.

Hiteltelen csodák hitemet emésztik,

mert ördögi a szép, az áldozat is hazug.

Vándorútra keljek, szerencsém keresni?

hol van, 'kiért lettem, mit rejt ezer zug?

Borgőzben vibráló, vágyébresztő bájak

lasszóján vergődve csiholjam a reményt?

Imát mormoljak, jósok szavát lessem,

tobzódva öleljek, vagy csiszoljam az erényt?

Lovak közé azt a gyeplőt, vágtass te idő,

nyűglődni kár, a szerencse úgyis vak!

Friss vizet keresek új keresztelésre,

vesszen a tespedés, vesszenek a szavak.

Víz hangja csicsereg, a függönyt lebbenteném,

de... de...megáll a lendület, lépésem béna,

álmom  néz vissza rám, hús-vér igézet,

bár ezer szó tolul fel, torkom mégis néma.

Nincs sikoly, rezdülés, tettetett ijedtség,

csak szótlan meglepetés, vágyban ezer íz,

és én most várok, várok, várok, amíg

boldog kéjelgéssel, csobog az a víz.

2009.07.19

A jó csendben születik

Delíriumos álmok, széttaposott vágyak...

Tobzódó rongy-lelkek, nyegle gigerlik

osztják a csodát, aranyat, mézet,

míg az ügyeletes eskütevők, a soros esküt teszik.

Csak állok itt bambán, a valami

és a semmi közt félúton a csörtetés felett,

víg csapatot várva, hamisaktól bújva.

Itt legyen elég a mosoly, megváltások helyett!

Parázsló esténken találjunk gyönyört!

Csendüljön poharunk, borunk legyen békés,

a kibomló gondolat szava legyen szelíd,

nem kell a hangzavar, nem kell a kísértés.

Szítsd fel a parazsat kedves, te lélek-csokor  szépe,

lángba vele, ha korhadó a kaptafa!

Arcunk fénye egymás szemében csillan,

legyen hamu sanda Ámor mű nyila.

Nincs fogadalmam: de a vers ne legyen

a dolgosok közönye, kisiskolás iszony,

üljön tüzünkhöz a Bólyaiak lelke, lengjen az inga,

pattanjon a szikra, az einsteini viszony!

A jó csendben születik öröm-mosollyal,

nyomasztó kétségünk a semmi-ködbe veszik.

Ide már nem érhetnek fel a bőszek,

az ügyeletes eskütevők! ...kik már a soros esküt szegik. 

Távkapcsoló

Távkapcsoló

                A férfi már vagy a hatodik csatornára váltott, de egyik sem tudta ott marasztalni. Az Egészségőr is elvesztette a varázsát, pedig ott régebben nagyon komoly elemzések zajlottak. Valahogy lekötötték az embert. Akkor ábrándult ki abból a csatornából, amikor az a fórum ment estéről estére. A Kutyahúzogatóval kezdtek, ami nagyon lekötötte, mert a meghívottak igazi szenvedéllyel ragaszkodtak az igazukhoz. Még talán a második rész is, de a harmadik hajmeresztően felháborító volt. Igencsak várták a szomszédok is. Úgy hírlett, még a boltok is hamarabb zártak aznap, mivelhogy a beharangozott cím nagyon figyelemreméltó volt: „A maszturbáció, a spórolás leghatékonyabb formája". Hát menjenek a fenébe! Csináljanak hülyét másból! Ha ennek akár a fele is igaz lenne, neki már Ferrarival kellene járnia, és nem azzal a rohadt rozsdás biciklivel. Könnyen beszélt az a betelefonáló nő, hogy ő legalább három válást spórolt meg, és egyébként is, ha a fertőzésveszélyt akárcsak egy ezreléknek veszi, akkor az legalább évi egy eset.  Menjen a…

                Talán ha megtalálja azt az új csatornát… azt a, hogyishívjákot. „ A nemzeti kötözködők" a neve, ha a Pleccs bácsi nem hazudott.

                 Meg is lett hamarosan. Ott volt! Ott, ahol senki sem gondolta volna úgy elsőre. A nulladik csatornán! Ezt a csatornát csak azért találták ki a nagyokosok, hogy minél kevesebben nézzék, mert ugye ki a csuda keresi pont a sehányadik helyen. Mert hát ott nem jellemző, hogy találnának is valamit.

                 Éppen egy bejátszás volt, amikor odakapcsolt. Széles, nagyon széles, talán nyolc sávos is lehetett az út, ahol a tüntetők és az ellentüntetők haladtak egymással szembe. Köztük vagy száz rendőr vigyázta a rendet, vagyis, hogy még véletlenül se tudjon megütközni a két tábor. Látszott, melyik az ellenzéki oldal, mert azoknál magasra emelt transzparenseken kormányellenes jelszavak hirdették, „Le a hatalommal!", míg a másik oldal csak a rendőröket tudta felmutatni.

                Ekkor váltott a rendező. A következő pillanatban már a stúdióban ülő nyolc ember egymás szavába vágva beszélt. Az asztalra hajolva próbáltak az ellenfél arcához minél közelebb hajolni, hogy végre megértsék már azok a barmok.

                – Provokáció! – kiabálta a kerekfejű fickó. – Nem látod gyúrtagyúkám? – címezte a tőle másfél méterre ülő kormánypárti szakértőnek. – Pistyukám! Hallod, Pistyukám! – kiabált már hátrafordulva, szinte bele a kamerába. – Játsszátok be!  Játsszátok tovább! Most figyeljél kisbutám! – hangoskodott, mert újra az asztal túloldalán ülök figyelmébe akarta ajánlani pártja észrevételét. – Figyeljétek a fickót, aki ott előttem ugrált, mielőtt elkezdtem futni! Ha levennénk róla az álbajuszt, meg a parókát, kit látnánk? Na, kit? A ti minisztereteket… ha nincs neki ikertestvére! – emelte fel az ujját, hogy ő akár enged is a támadás hevességéből, ha azok ki tudják mosni magukat.

                Váltott a kép, újra a két tömeget mutatta, de a köztük álló rendőrök már a határozottságukat  demonstrálva, átlőttek néhány könnygáz gránátot az ellenzék közé.  Azok, mintha rajtpisztoly durrant volna, egyszerre fordultak meg, és őrült irammal, futásnak eredtek. Szinte kiürült az aszfalt, ismét élesen látszódtak a sávokat elválasztó vonalak. Meglepő volt, hogy a füstölgő bűzbombák között egy ember mégis ott maradt, különböző figurákat mutogatott a vonuló tömeg felé, és ütemesen hátrált, hogy a távolság megmaradjon köztük.

                – Most figyeljétek! – hallatszott a kerekfejű hangja.

                A fickó a képernyőn totálképben mutogatott. A karját behajlítva, a másik karját szorongatta, néha mintha odaveregette volna, üvöltözött. Nem lehetett hallani miket mond, de gondolhatta mindenki, aki nézte. Amikor biztonságban érezte magát, megfordult, letolta a nadrágját, és a hátsóját a tömeg felé fordítva elkezdett futni, csoda, hogy be nem akadt a lába a nadrágja szárába.

                – Most figyeljétek! – hallatszott újra a kerekfejű hangja. – Ha a bajuszt, és a parókát levennénk róla, kit látnánk?

                – No, ez tényleg egy nulla csatorna – dörmögte a férfi, és kikapcsolta a készüléket.

Sorskereső

Sorskereső

Szolga-véres politika

szent papírba csomagolva,

undor tépte  gyermek hiten

ropja-ropja, mint egy Isten.

Úri korbács, őrült vágta,

könyör-pénzek a pofámba.

Fulladj bele! mosoly-vigyor,

nincs levegő: kötél-szigor.

Mégis-mégis ős ösztönök,

malom őröl a kő pörög.

Idő-idő újra járjad,

régi álom tárd a szárnyad!

Anya vasal ingecskéket,

hitbe markol, szikár lélek.

Méla dala kopott remény:

csak azért is!

Dacos erény.

 2009.02.01

Mégis porrá lenni

Gyönyör csiklandozza idegeimet,

már éreztem ezt az illatot!

-lelkem őrült zsibongásba kezd,-

halk szavad, bőröd, mit  egykor itt hagyott.

Mikor elmentél, szépséged bezártam,

rejtett, féltett kincsként bennem szunnyadtál.

Tápom voltál koldus éveimben,

kevély, nyegle létem fékje is te voltál.

Most kibuggyansz belőlem, táncot idézel!

Lélek fogta lélek kerengve lebben,

zenét űzünk könnyű szárnyon,

örömtől sikongva, madárnál is szebben.

Illatok, ízek, bársony érintések,

elragadtok innen, e sárba szakadt mából,

újra nemes leszek, méltó a múzsámhoz,

illanunk mint lepke, e szürke borzadályból.

Viszel-e magaddal te kerge álomkép?

Fogunk-e mi még nagy esküket tenni?

Vagy végzetem veszejt el?

A valóság poklában mégis porrá lenni?

Mégis porrá lenni.

2008.03.24