Itt kérem, a ma irodalmárjai vallanak!

KOVÁCS KÁROLY

A TZT Művészeti Magazinban közölt riportokat szeretném itt is bemutatni. Makai Beatrix, a társaság csalogány-költőjének érdeklődésére nyílnak meg a mai irodalom egyik legkedvesebb csapatának költői, írói. 

TZT Riport – Kovács Károly

Kedves Károly!

Mesélj magadról, hogy jobban megismerhessünk!

„Kecelen születtem 1949-ben, szakmunkásként érettségiztem, és reményekkel telve sok évtizedig önmagam rabszolgájaként tizen-órákat dolgoztam. Hogy mi is volt az a remény, ami minden reggel erőt adott, hogy újra és újra…? Reméltem, hogy egyszer a magam uraként gyúrhassam az agyagot, formázzam a szobrot, vagy lazításként ecsetet vehessek a kezembe, és jöhetnek a színek. Be kell vallanom, versek is születtek tizenéves koromban, bár amit legjobban keresek, sehol sem lelem az összefirkált papírhalmazban, amit ki nem dobnék a világ minden kincséért sem.”

Milyen szerepe volt az irodalomnak az életedben?

„Ha a beszélgetéseknél szóba jött, ki hol tanult, milyen nevelésben volt része, én határozottan kijelentettem: engem a versek neveltek.”

Mi volt az első írásod, és milyen élmény hatására készült?

„Ha a tíz évvel ezelőtt született „első versem”-re gondolok, azon Ady „Léda verseinek” hangulata érződik.”

Milyen műfajt képviselsz?

„Ha műfajokra gondolok, eszembe sem jutna, hogy lehorgonyozzak valahol. A rövidke színdarabomat e-könyvként bárki elolvashatja, bár töredelmesen bevallom, amikor a történet kipattant, még csupán egy szaftos kis elbeszélés akart lenni, aztán vers, majd színdarabbá „fajult”. (https://publioboox.com/hu_HU/az-osszeeskuvok)

A négy regényem is valahogy így kezdődött. Mindegyiknél elmondhatom, hogy a negyvenedik oldal körül lett gyanús, hogy inkább kisregény lesz, majd a századik oldalon túl már regénykének hívtam, és hát volt, amelyiknél a háromszázadik oldalon gyilkolnom kellett, hogy végre vége legyen. Még szeretném megemlíteni az antológiákban megjelent verseimet, novelláimat, mert olyan jó érzés kézbe venni egy könyvet, aminek megírásában én is részt vehettem.”

Van-e kedvenc témád?

„Kedvenc témát nem tudnék említeni, mert bárhova nyúlok, mindenütt az ember áll a középpontban, és hát mindegy a kor, vagy a társadalmi rétegződés, az öröm az öröm Alaszkában is, és a Vatikánban is. A fájdalom is ugyanolyan kegyetlen, bárki is a szenvedő alany. Egy írogató embert az írásai tudnak leginkább bemutatni, ezért kis részlettel próbálok ablakot nyitni az írói énem bemutatására. A Vigye a tűz című regényem jelent meg először– kapott ISBN számot –, (https://publioboox.com/hu_HU/vigye-a-tuz) Íme, egy részlet belőle:
„Az első pillanatokból kicsit suta mozdulatokkal oldódtak, talán a szerencsejáték nyertesének első zsibbasztó döbbenetéhez hasonlított a felismerés, hogy ez most igaz. A következő percek nem olyanok voltak, mint a két évvel azelőtti, őserdei éjszakának suttogós, visszafojtott, adok-kapok lüktető percei, sokkal inkább, mint két vadember önző követelőzése, akik mindent maguknak akarnak. Ám, ha két uralkodó szolgaként izzítja a tüzet, pillanatok alatt feloldódnak a húsba vágó görcsös kapaszkodások, és két győztes születik egyszerre. A következő pillanatok finom, visszafogott lihegésébe egy erős koppanó hang csapott. Ösztönösen, összerándultak, és szinte felpattantak már, amikor látták, hogy csak a heverő végén hagyott géppisztoly esett a padlóra.”

Verseidet is olvashatjuk könyvben?

„Regényeket emlegettem itt, pedig hát hol vannak azok egy igazi vershez, aminek egyetlen versszakában akár egy egész élet is megbújhat. Az eddig „elkövetett” verseimet is szeretném nyomtatásban látni, bár türelemmel olvasgatom át őket újra, meg újra, hogy minél kevesebb oda nem illő túlbeszélés húzza le őket. Azt hiszem, az „Az én vonatom” versem mutatja meg a költői útkeresésemet leginkább, bár az abszurd is vonz, és olyan jó lenne mindent kipróbálni. A verseim formailag kicsit nyersek még, de mire módomban áll kötetben megjelentetni őket, remélem, „jólfésültebbek” lesznek. A szonettformával való birkózásom is talán meghozza a gyümölcsét, bár már a másodiknál megesküdtem, hogy szonettet soha. Most, a majd ötvenediknél még mindig úgy vagyok, hogy inkább egy haikut…”

Ki a kedvenc költőd, íród?

„Keresgélhetek az emlékeimben, ki hogy hatott rám, kit nevezhetek kedvenc írómnak, költőmnek, de senkit sem mernék megnevezni. Engem a verssorok, szókapcsolatok nyűgöztek le, vagy ha prózáról beszélünk, akkor is egyetlen bekezdés ugrik be az emlékezetembe, az akár többszáz oldalnyi cselekmény csak amolyan desszert-féle. Nem neveznék meg kedvenc költőt, Adyt mégsem kerülhetem meg. Az Őrizem a szemed című vers az, aminek a rabja vagyok.”

Mi a véleményed a mai kortárs irodalomról, írásokról?

„Ha a kortárs irodalomra gondolok, érdekes dolgok jutnak eszembe. Sanyarúbb a sorsa ma egy irodalmárnak, mint akár húsz évvel, vagy akár száz évvel ezelőtt. A ma embere nem akarja az igazi ízeket, megelégszik a képi megjelenés silány, röhögésbe fúló pillanataival. A még megmaradt ínyenceket nagyon becsülöm; maradt némi igény a mélységekre. Szinte minden negyedik ember megjelenik valahol a verseivel, vagy egyéb irománnyal, de lassan elmaradozik nagy részük, csupán a kitartóbbakkal lehet találkozni itt-ott. Hosszú ideje élek a betűk bűvöletében, mégsem fejlődtem ítésszé, de az érzékeim ösztönösen jelzik, ha minőségre lelek. Széppé teszi a napomat, amikor egy igazi gyöngyszemet olvashatok. Azonnal feltűnik, ha „hamis a baba”, ezért, ha rímelő sorokkal találkozom, még nem biztos, hogy verset olvasok. A vers nem a leírása valaminek, hanem valahol a tudat mélyén született, első olvasatra akár álomszerűnek tűnő, szokatlan szókapcsolatokat is elővarázsló kedves, vagy akár megdöbbentő sorok egymásutánja. Amit prózával le lehet írni néhány mondatban, azt nem érdemes verses formába tuszkolni, hisz a vers egy lélekszilánk, ahol a szavak, szókapcsolatok új értelmet kapnak. Hasonlít ez a fénykép, és a festmény viszonyára. Még ha mindkettő ugyanazt láttatja, akkor sem ugyanaz.

Köszönöm, ha valaki végig tudta olvasni ezt a kérdések gerjesztette, hirtelen feltörő vallomásomat."

Kovács Károly három verse következik:

Menni lassan („Ez lenne az a bizonyos „első vers”.)

Csak menni lassan, vakon érzéktelen...
Menni lassan, nagy üresen, földet nézve,
kongva, kifacsarva, lelkevesztett élettelen.

Volt itt virág, bokor, szín, embercsicsergés.
Volt pillangó-varázs, csobogott a víz,
játék a gondolattal, nagy-nagy mindent meglelés.

Szabad volt szállni, egymást megvárni, gyere,
tartlak, ne félj, itt ellenedre semmi nem lehet.
Veled s velem egybe, fel, le, messze fellegekbe.

Sok kört tettünk sokfelé, mint két kíváncsi gyerek,
pajkosan nevetve, a magányt messze űzve
biztattalak, legyen titkunk: két ember, hogy' szeret.

A boldog rohanásban, ködös mézes félhomályban,
eltompultam, mint ki a főnyereményt meglelte,
nem láttam, nem figyeltem, mint egy szeszes bódultában.

A nevetéstől könnyek jöttek önfeledten,
s a zene lengve, kígyózva simult kedvesen.
Vitt-vitt forgatott, hogy velem forogsz azt hittem.

De e lenge táncba, kerge táncba, jégvillám csapott,
a tűz megfagyva, a hang elfogyva, dermedt a lélek,
s a fagyott könny a kövön, reccsenve szétfutott.

Ijedten hátráltam, a sós jégvirág
gurult-gurult, megtelt a terem.
Eszelősen, kerge üvöltésben forgott-forgott a világ.

Körbe-körbe, sós szemcséket széjjelrúgva
csattant a hang, reccsent a zene, indult egy pár,
indult egy tánc, a gyémántkönnyön csikorogva.

Botlik a szó gyötört a lélek, hamis a rím.
Felállni kéne menni-menni rossz ez a kín.

Még hallom, még sikolt a zene, még hallom én élettelen,
ahogy forog a tánc és nevetsz, nevetsz, mint egykor velem.

Már könnyebb lenne, hisz porlad a könny,
menni lassan földet nézve, amint elönt a közöny.
....................................................................................

Az én vonatom

A semmi fogságából magamat kitépve,
végtelen küszöbén tétova létem fogódzót keres.
Esdeklőn nézek, de csak fintorog a Van, méltatlan dühöng:
Ez miért jött, nincs már szabad hely!

Csak meghúzom itt magam! – szégyenem szűköl –
én gáncsot nem vetek, azt sem tudom, hogy kell!
Egy próbát megérsz! A délceg vigyorgó erény
port rúg az arcomba, s a lihegő tüneménybe ölel.

Dobbanó ereim muzsikát zsibongnak,
szemtelen látomás örvénye zizeg:
Jogom van a létre, maradhatok végre,
sorsom lesz nekem is, már kattognak a sínek!

Csak lassít a süvölvény, már ugranom kéne,
csupa-ránc sors pisszent: saját felelősségre!
…és fut a szél, gőgicsél, vasakon fütyül.
A fogódzót megkaptam, én tapasztalatlan.

Csak éhes ne lennék, és ez a rengeteg kellék,
rám aggatott emlék, mások kacatja ne húzna úgy!
Megszokások tára legyen abraktarisznyája Pegazus csikajának?
Dohogj te gép, dohogj, veled dohogok.

Körülöttem szépek, tán ezrek is élnek, de
tömeges magányuk hőkölni késztet: Jó vonatra szálltam?
Megköveznének-e, ha sminkjüket lemosnám,
s ott állnának pőrén, ránc, ránc hátán mindegyikük bőrén?

S azoknak ott, kik szembe robognak, kél-e kedvük
pazarolni percet… de hiába merengek,
nem lassítanak, hogy hallják, húrjaink mit pengnek,
s mi maradunk dacos düheink buta árnyékában.

Állomások várnak, remények szállnak!
Talán a káoszból rendre ős álmom toppan,
s nem kérdezi honnan, merre futnak sínek,
bezárjuk a fülkét, miénk lesz-e sziget!

Odakünn, kártyázzák csak el a világot!
Tombolán bombát, divatokat rondát adjanak, vegyenek!
Nem nyitunk házalónak ajtót, vacakot, mulandót
lelkünkre nem veszünk, csak hisszük;
a párhuzamosok egyszer összeérnek.
.....................................................................

"Lehet, túl bátor vagyok, de ki nem hagyhatom egyik abszurd versemet. Egy, még a katonaéveimből maradt rossz érzés íratta ezt velem. - Legalább húsz évig a leszerelésem után azt álmodtam, hogy elkéstem a hétvégi eltávról."

Mint kígyó szeme, ha békát igéz

A csizmám cuppog, tépné a sár,
szívélyes fojtása hörögve húz.
Maradj, ha mondom! Hurkod repülve borul,
a párás freccsenés köpve nyúlik értem sziszegve,
karanténban, elhullottak közt botolva sodor a szél.
Elkéstél!
Lehántják kínnal gyűjtögetett vékony zsíromat.
Alja az alsóknak szűkölhetsz!
Vacogva, féregként lapítva flasztergödörbe űz,
húsz évnek álmai vesznek.
Prométheusz ikreként irtózattal nyugszom,
sóslevek mocskában eszmélve kapkodok.
A ruhám! A szép ruhám kell!
T'án leplezi kínomat.

/TZT riport/
2016. december 11.

Itt kérem, a ma irodalmárjai vallanak!

STOLLMAYER BEATRIX

A TZT Művészeti Magazinban közölt riportokat szeretném itt is bemutatni. Makai Beatrix, a társaság csalogány-költőjének érdeklődésére nyílnak meg a mai irodalom egyik legkedvesebb csapatának költői, írói.

TZT Riport – Stollmayer Beatrix bemutatása

Kérlek, Beatrix, mesélj magadról, hogy közelebbről is megismerhessünk!

„Nevem Stollmayer Beatrix, ez a születési nevem is, 67 éves vagyok, Budapesten születtem. Édesanyám nemesi származású, kemény, az élet által megviselt asszony, aki gyermekkorától dolgozott. Édesapám erdélyi, Déván született és élt, míg édesanyámat feleségül vette. Anyu könyvelő, apu egy nagyvállalat második embere volt. Sokat dolgoztak, alig láttuk őket, így magunkra maradtunk testvéreimmel és az igencsak terjedelmes könyvtárunkkal. Rengeteget olvastunk, sokszor a tanulás rovására is, így nem mondhatom, hogy kiváló diák lettem volna, viszont az irodalmat, a magyar nyelvtant mindig a legjobb eredménnyel végeztem. Már kisdiákként tanítottam a gyengébb képességű társaimat, tanári felkérésre. Általános iskolába a belvárosban jártam, majd a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségiztem. Otthon mindig azt tanultam, hogy oszd meg, amid van és e szerint is éltük az életünket. Ajtónk mindig nyitva állt a szegények, a rászorulók előtt. Volt, hogy 10 gyerekes anyát fogadtunk be és évekig gondoskodtunk róluk, de az árván maradt négy unokatestvérem is nálunk nevelkedett. Ilyen miliőben éltem szüleimmel és testvéreimmel. Nemcsak szépirodalmat, hanem rengeteg verses kötetet, lexikonokat, és még sok mást is tartalmazott a házi könyvtárunk. A verseket szinte egy olvasás után megtanultam, és szerettem fennhangon szavalni azokat. Énekelni is nagyon szerettem, azt mondták szép a hangom. Dalok, nóták sokasága ma is emlékezetemben él. 18 évesen mentem férjhez. Ebből a házasságomból 25 éves koromra már 3 gyermekem született. 15 év után elváltunk. A lakás kétfelé, a vagyontárgyak megosztásra kerültek, a gyerekek nálam maradtak. Második férjem 5 éven keresztül járt utánam, mire beadtam a derekam és újra megpróbálkoztam a társas élettel. Ebből a kapcsolatból született még egy fiam, 12 évvel a harmadik gyermekem után. Ő a mai napig velem él. Sok csalódáson vagyok túl, hiszen már 22 éve özvegyen élek. Megpróbáltam megtalálni a másik felemet, de ez sajnos nem olyan egyszerű.”

Említetted, hogy gyerekkorodban körbevettek a könyvek, és sokat olvastál, szavaltál, énekeltél. Mikor írtad az első versed, és milyen élmény hatására?

„Első versemet valamikor kisdiákként írtam, az akkor még csodaszámba menő neonfényes Budapestről. Persze, ez olyan kis buta próbálkozás volt, de számomra mindig emlékezetes marad. Édesapám nagyon szép verseket írt édesanyámhoz, akit haláláig imádott, anyukám gyermekmeséket, melyek témája visszautalt a hajdani nemesi élet szépségeire /azt hiszem sohasem tudott túllépni rajta/. Talán az íráskészséget, szókincsemet tőlük örököltem.”

Miről írsz szívesen, milyen témájúak a verseid?

„Igazán a szerelmi költészetet kedvelem és jó magam is főleg arról írok.”

Ki a kedvenc költőd, íród?

„Rengeteg költőtől olvastam és tanultam verseket, de Arany Jánosnak örök csodálója vagyok. Az ő szókincsét, változatos élményvilágát csak szeretném követni, de...nagyon messze állok tőle. Petőfi, Ady, József Attila, Tóth Árpád, és még sorolhatnám azokat, akit kedvencként szoktam emlegetni. Shakespeare-t imádom, mindig élvezettel olvasom, csak azt sajnálom, hogy kevéske angolommal nem tudom eredetiben is olvasni. Hogy az angoloknál maradjak, Oscar Wilde, Elisabeth Barrett Browning, akiket még szívesen olvasok.”

Hol kezdtél el publikálni, és most hol jelennek meg verseid?

„Verseimet, amelyeket én csak gondolatoknak nevezek, magamnak kezdtem írogatni és, hogy megmaradjanak, a Facebook-ra töltöttem fel. Tulajdonképpen a baráti köröm kezdte "széthordani" és látom, hogy itt-ott felbukkannak. Nem tartom érdemlegesnek őket ahhoz, hogy bárhol publikáljak, esetleg verseskötetet adjak ki belőlük. Ezért csak itt, köztetek vagyok, és azt hiszem, maradok is.”

Mi a véleményed a mai kortárs irodalomról, írásokról?

„A kortárs irodalom elég sok kétséget vet fel bennem. Főleg a mai nyelvezet, a trágárság, a mindent kimondani és leírni akarás...Nem, köszönöm, ez nem az én világom. Természetesen, ami megnyeri tetszésemet, azt szívesen olvasom, akár többször is, ezért vagyok a Titok, Zene, Talány zárt csoport tagja, ahol igazi kincseket találok.”

Vannak további terveid a versírással kapcsolatban?

„Terveim nincsenek, inkább csak vágyaim. Szeretnék sokáig írni, úgy, hogy örömöt szerezhessek vele.”

Most pedig, fogadjátok szeretettel Stollmayer Beatrix három versét!

Megszelídült...

Megszelídült az érzés,
mostmár másként fáj,
elszállt belőlem a vágy,
hogy újra rám találj,
de viharos éjszakán
féltékeny düh tör reám,
miért velem, pont velem
történt ez a változás?
Aztán újra csendesedik,
elül a szélvihar, mely
összekavart mindent
érzékeny lelkemben,
bár most is égek egy
félbemaradt szerelemben,
de már szelídül, s talán
elmúlik szívemben
és emlék marad csupán.
Mikor végre megszelídül,
fájó szívemre nyugalom ül,
másban keresem a vigaszt,
s csak reménykedem,
hogy újra visszatér hozzám
is a virágzó tavasz.
……………………………………………………………

Szeretem...

Szeretem az illatot, mely az arcszeszedből árad,
szeretem az erélyesnek látszó megborotvált állad,
szeretem fekete hajad mely halántékodnál őszül
szerettem volna, ha elveszel engem feleségül.
Szeretem azt a hajnalt, amelyik melletted ébreszt,
szeretem a csókjaidat, mely mint a tűz úgy éget,
szeretnék újra megtalálni sok feledett szép emléket,
s szerettem volna melletted eltölteni egy egész életet.
Szeretem az örömöd, s éppúgy szeretem a bánatod,
szeretem, ha mindben a középpontban én vagyok,
szeretem, hogy könnyezel, mert akkor veled zokogok,
szerettem volna ha boldogságodban, egyedül én vagyok!
………………………………………………………………...

Szeretlek

Szeretlek, egyszerűen csak szeretlek,
úgy, ahogy egy magányos szív szerethet,
veled álmodom a szerelmet éjszakákon át
és veled élem az éltem minden kínját, baját.
Szeretlek, egyszerűen csak szeretlek,
ajkamon imádságként hangzik a te neved,
ha velem vagy, boldoggá teszel és követlek,
nem mondhatok mást, egyszerűen, szeretlek.
Szeretlek, egyszerűen csak szeretlek,
ha megkérdeznek mások, ah mit is feleljek,
mondjam azt, csak egy barátom vagy nekem,
vagy megvalljam, hogy már te vagy az életem?
Szeretlek, egyszerűen csak szeretlek
és nem tudom azt, vajon miért pont tégedet?
Tán azért, mert utamba vetett a sorsod nemrég,
csak remélem, hogy nem leszel örökre vendég!

2016. december 08.
/TZT Riport/

TetszikTovábbi reakciók megjelenítése

Hozzászólás

Itt kérem, a ma irodalmárjai vallanak!

KOVÁCS LÁSZLÓ (KOVYCS59)

A TZT Művészeti Magazinban közölt riportokat szeretném itt is bemutatni. Makai Beatrix, a társaság csalogány-költőjének érdeklődésére nyílnak meg a mai irodalom egyik legkedvesebb csapatának költői, írói.

TZT riport Kovács László (Kovycs59) szerzővel

Kedves László!

Kérlek, mutatkozz be pár mondatban azoknak, akik még nem ismernek Téged!

„Kovács László vagyok, de mivel nevem „tucat név”, Kovycs59 néven írok, (ennek a fura névnek is megvan a története). Bányában ragasztották rám, azt hiszem, ezt nem részletezem.
Egy kis bányász városban születtem, Oroszlányon láttam meg a napvilágot, közel egyidősek vagyunk vele. Belenőttem, mint fái, bokrai az erdőnek. Minden ideköt, itt van a családom, itt nyugszanak a szüleim, itt dolgoztam le 25 évet a föld alatt. Bányász voltam, bár a bányák mára bezártak, de én azt hiszem, amíg élek, ott legbelül mindig bányász is maradok. Öt szakmám van, három technikumot is elvégeztem. Gépész, villamos és bányaipari technikusi minősítést szereztem, a legtöbbet három műszakos munkavégzés mellett. Nős vagyok, egy fiam van, aki már nem velünk él.”

Mikor írtad az első versed, és milyen élmény hatására?

„Első verseim 1976-ból kerültek elő a fiókom mélyéből, elneveztem Spirálfüzetem verseinek, de a legtöbbjét már átköltöttem. Fura az élet, 2004-ben 5000 földalatti műszak után a bányászok nyugdíjba mehettek, én 5550 műszakot teljesítettem, 45 évesen már fájt minden ízületem, így elmentem én is. Soha nem betegeskedtem sokat, de a nyugdíjazásom első hónapjában már kezdtek jönni a bajok, a betegségek egymás után. Sajnos 2013-ban életemben először kórházba kerültem, ott gondolkodtam el a betegágyamon, hogy ha most elmennék, nem maradna semmi sem utánam. Nos, akkor, ott írtam magamnak az első verseket, nagyon hosszú szünet után, mert volt időm. Meg is szerettem, otthonomban folytattam. Így visszatekintve talán azért írtam első verseimet, hogy valamit hagyjak, ha meghalok.”

Előtte milyen kapcsolatod volt az irodalommal?

„Mondhatnám azt, hogy semmilyen. Rossz tanuló voltam belőle gyerekkoromban is. Szakmám sem követelte meg annyira az irodalomtudást, mint említettem felnőtt fejjel sokat koptattam az iskolapadot, ott kezdtem jobban megszeretni az irodalmat és a verseket. Olvasni sokat olvastam már előtte is, de nyugdíjazásom után még többet.”

Ki a kedvenc költőd, íród?

„Kedvenc íróm Fekete István, Moldova György, Jókai Mór. Költőim, akiket legjobban szeretek: József Attila, Ady Endre, Váci Mihály, szeretem még Petőfit és Arany Jánost is. Külföldiek közül talán Heinrich Heine.”

Hol kezdtél el publikálni, és most hol jelennek meg verseid?

„Elsősorban az interneten publikálok, ezen kívül antológiákban, és néhány irodalmi folyóiratban jelentek meg nyomtatásban verseim.”

Van-e köteted?

„Saját kötetem még nincs, most szerkesztem az első kötet kéziratát „Csákány és Penna” címen, de hogy mikor lesz belőle könyv, az még a jövő titka.”

Mikor döntöttél úgy, hogy kötetbe kellene gyűjteni verseidet?

„Idén döntöttem úgy, hogy összegyűjtöm őket, mert szanaszéjjel voltak számítógépeken, füzetekben, még villanyszámla hátoldalán is találtam néhányat.”

Mi a véleményed a mai kortárs irodalomról, írásokról?

„Ez nagyon nehéz kérdés, már csak azért is, mert „kezdő vagyok a szeren”, van véleményem (és most, hogy fájnak az ízületeim, sokszor nehéz a járás,) nagyon sokat vagyok jelen a kortárs költők között az interneten. De van-e jogom nekem ennyi tudással véleményt mondani róluk? Nem vagyok ebben biztos! Természetesen van véleményem: sokan létezünk itt, és nagyon sokfélék vagyunk. Van közöttünk nagy tehetség, van olyan is, aki annak tartja magát, de nem az, vannak költőcskék, verset írogató emberkék, és vannak olyanok is szép számmal, akik ha beleszakadnak, akkor sem lesznek költők soha. Kritikusok is akadnak, jó érzésű segíteni szándékozók, de van nagyon sok olyan is, akik nagyra tartják magukat, magas lovon ülnek, és onnan néznek le a kezdőkre, az még nem lenne baj, hogy lefele néznek az illetőre, de hogy lenézik a másikat, az már hatalmas hiba. Én általában elolvasom azokat a verseket, amik elém kerülnek. Azt is tudom, ki hogyan ír azok közül, akik itt mozognak a neten és az irodalmi csoportokban, de véleményt, kritikát még én nem igen fogalmazhatok meg. Egyszerűen azért, mert: Vallom, verset írni csak megfelelő alázattal lehet, és bizony nagyon sokat kell tanulni ahhoz, hogy valamire való vers szülessen. Éppen ezért én nem is vagyok jogos ilyeneket írni, mert valahol még én is itt tartok! A tanulásnál. Ezért én szívesen veszek minden segítséget és nem szoktam megsértődni akkor sem, ha kritizálnak. Hiszem és tudom, meg lehet tanulni mindent, talán a versírást is. Azt is tudom, hogy hol a helyem a netes költők világában. Itt publikálni csak úgy lehet, ha az ember kitartással, megfelelő alázattal és tanulással teszi azt! Talán, így egy kicsit jobban figyelnek akkor az ember egyszerű fiára, de sajnos, mint az életben is, a költők, írók között is megy a harc a könyökölés, bizony ebben a világban is számít, ki kinek a haját fésülgeti, ki kinek a cimborája, kinek tolják a szekerét és kinek nem. A másik dolog a pénz, akinek van, (úgy néz ki) mindene van, még költészete is. A neten sokféle ember, létezik olyan is, aki minden lelkiismeret furdalás nélkül, ha nem tud verset írni, elveszi a másét. Elítélem azokat, akik minden tudás nélkül, mások műveit a szerző neve és engedélye nélkül átírják, plagizálnak. Nekem nagyon nagy csalódást jelentett egy ilyen ember. Az életemben, talán amióta verseket írok a legnagyobbat. A neten nagyon sok verset elolvasok, talán ő volt közöttük a legnagyobb mestere ennek a „szakmának", de sok van még rajta kívül is, aki sokszor a mások alkotásaiból merít, kicsit többet, mint amit az erkölcs megengedne. Nekik nincs helyük a költők között, de nálunk, a „verseket írogató emberkék” között sem!”

Miről írsz szívesen, milyen témájúak a verseid?

„Mindenről szeretek írni. Általában egy mondat, ami először születik és bővül verssé. Nem mind lesz az, van, ami elhal, van, ami félre van téve, van, ami megszületik, és talán még olvasható is.”

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

„Az életben nyugodt és fájdalommentes jövőt kívánnék magamnak, mozgásomban egy kicsit több, nagyobb szabadságot. Kívánnék még néhány verses kötetet, „Jó szerencsét” és erőt, egészséget hozzá, nekem és minden tisztességes költőtársamnak.”

Tisztelettel: Kovács László (Kovycs59)
………………………………………………………………………

Következzen Kovács Lászlótól (Kovycs59) három vers:

Kovycs59:

Érkezés
(majdnem akrosztichon)

Korosodva fejtegetem a múltam titkát,
Olcsó kis életem tépett rongyát.
Vágyak, amik mára már sikerültek,
Álmok, melyek múló ködbe vesztek,
Cipőm koppja elhal az élet macskakövén,
Sodrásban haladt hajóm hívja már a szirén.

Látom már a nyugodt vizű öblöt,
Ázott, fáradt hajós ott végleg kiköt,
Szíve lassan már csak megszokásból ver,
Zord, múló idő ellen nincs már ellenszer,
Lógó emlékek képe a ködbe veszik, 
Órája lejárt, ahol várják, odaérkezik.
…………………………………………….

Kovycs59:

Vége fiúk, ennyi volt

(Az utolsó szénbánya emlékére)

Gépkések rettentő ereje karmolja
a megbolygatott évmilliók
„megszenesült” nyugalmát.
Pannon-tenger* Eocén'* üledékén
billegnek a fények. 
Kénes bányalégben 
apró fejlámpák serénykednek, 
mint méhkasban a szorgoskodó méhek.

Ingük hátára az izzadság „só kérge”
térképet rajzol. 
Nem adja kincsét könnyen a bánya,
az üledék rettentő ereje ráfekszik
a nyöszörögve roppanó gerendákra.
Szénpor a bőr pórusaiban megül,
mint korom takarja cserzett arcukat,
ők nem adják fel ,
a szénfallal vívják kemény harcukat.

Nemes volt e harc! 
Bányászok nemes harca:
harc az őselemekkel,
veszéllyel, sújtóléggel,
s kísérte őket, 
az elhunyt társak arca.
Harc a léttel, harc a nemléttel, 
harc a fájó emlékekkel, 
kísértve a hősök márványba bevésett
nem feledett nevével.
Ami legyőzte őket az
mégsem a bánya volt, 
a pénz aljas önérdeke
mondta ki reájuk a végső szót:
Vége fiúk, ennyi volt!

A jó szerencse nem volt velük,
Szent Borbála sem óvta meg őket,
elfogynak lassan mind,
nem lesz ki a mesterségük átadja
a következő nemzedéknek.
Meghalt a bányászatunk,
elfogy lassan a szakmánk,
mint ahogy az emlék,
úgy lassan kopik el.
Eltűnik az utolsó bánya is,
már hiába köszönjük: 
Jó szerencsét... senki nem felel.
………………………………………….

Kovycs59:

A nyári eső illata

Nagyon szeretem a nyár illatát
zápor után, ami elverte a port.
A frissen lekaszált széna szagát,
amit rengeteg panelerdője
felett a kóbor szellő végighord.
Olyankor nem csak illatokat hoz,
emlékeket is, a boldog gyermekkort:
Alföld rónáiról a nyárfasort,
mamám vályogházát, a földpadlót,
mázolt szoba ázott széna szagát.
Istenem!... de szép, s mily régen volt.

Itt van előttem a fehér falú
ház kicsiny virággal megtelt kertje,
hajlott hátú, apró öreganyám
virágoknak dalát énekelte.
„Kék nefelejcs" volt az ő nótája,
unokáknak örökül ezt hagyta,
itt van az orromban a régi nyár
eső utáni békés illata.

Életem körbeveszi a beton,
de el tudok merengeni eső
után itt is a nyári illaton.
Panelház szobájában átlépi
az időt, s teret fent a csillagom,
beszivárog illatokkal a múlt,
emlékekkel, a kitárt ablakon.
2014.

/TZT Riport/ 
2016. december 22.

Az összeesküvők

 

Megvásárolható: https://publioboox.com/hu_HU/az-osszeeskuvok

 Részlet  a színdarabból... 

  

(Dráma, a népszínművek fanyar humorában)

Szereplők: Petőfi verseiből lépnek elő.

Pató Pál (kb. negyvenöt éves „Pató Pál úr” című műből))

Orbán (kb. ötven éves az „Orbán c. versből)

Szemérmetes Erzsók („A helység kalapácsa" c. versből, ötvenöt éves, de kortalannak látszik)

Fejenagy ((„A helység kalapácsa" c. versből, negyven év körüli)

Márta és a kántor (házaspár, „ A helység kalapácsa" c. versből)

 Szomszéd (a „Szeget szeggel" versből, harmincöt év körüli)

Zsuzsika („Zsuzsikához" c. versből, kb. tizennyolc éves)

Erzsike („A négyökrös szekér" c. versből. Csinos, kb. huszonnyolc éves)

Szilveszter (az „Apostol" c. műből

János vitéz (János vitéz c. műből)

Iluska (János vitéz c. műből

Juhász és a babája („Megy a juhász a szamáron" c. versből

Lányok, fiúk… (hatan-heten) akiket az emlékkönyvesek klubja küldött

Honvéd (A honvéd című versből)

Szín: Kocsma, a „Kurta kocsma" c. versből

Jobb oldalon ajtó, ami a szemérmetes Erzsók lakásába vezet, befelé nyílik. Középütt nagy asztal, előtte hosszú pad, három oldalán székek.

Baloldalon a sarokban egy priccs, ami egy függönnyel eltakarható.

A mellette (baloldalon) lévő ajtó az udvarra nyílik. A konyhai oldalon előtérben egy másik asztal is székekkel, arra teszik a könyvet, amiből felolvasnak, de nagy összevisszaságban rárakva: demizson, fakupa, hegedű.

(Erzsók, ha szabadideje adódik, azonnal takarít, törölget, rendbe tart.)

Első felvonás

Garabonciás diák: (A színpadi fények halványak, alig látszanak a szereplők. Hirtelen odaperdül a közönséggel szembe.)  Kedves Hölgyek Urak! Keserves történetnek lehettek most tanúi. Csúnya esetről van szó, ezért csak titokban mutatjuk be kivételezett embereknek, vagyis azoknak, akik megvették a jegyüket. Nagy szégyene az nemzetünknek, hogy koszorús költőnk Petőfi Sándor még a halála után sem nyugodhatott gondtalanul. Nagy magányában ott a sírban, lelki szemeivel végigpillantott a rég megalkotott szereplőin, és nagyon felháborodott. Azok a csintalanok csalárd módon előbújtak a nagykönyvből – az összes költeményekből –, és egy falucskát építettek. Építettek? Építgetnek! Igenis, csak építgetnek… mert naphosszat itt lófrál szinte mindegyikük a Szemérmetes Erzsók kocsmájában. Petőfi látva a házsártos csapatot, sírjából előbújt egy napra, és most gatyába rázza a díszes társaságot. Íme! (Ahogy jött, elviharzik)

(Az ivóban csak Zsuzsika, a bal oldali ajtónál Orbán)

ZSUZSIKA: Anya! Anya! Gyere már!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Mit vartyogsz? Gyere ide ha… (benéz az ivóba jobbról, meglátja Orbánt)

ZSUZSIKA: Egyszer csak itt termett mögöttem. (mutat Orbánra) Majd a guta ütött meg, amikor megláttam… csak úgy, a semmiből!

(Orbán és Erzsók nevetnek)

ORBÁN: A hátsó udvarból jöttem. Ó, Szemérmetes Erzsókom, te szebb vagy, mint valaha!  (tarisznyájával bíbelődik, ténfereg, hova is üljön le)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Te vén csibész! György napján múlt nyolc éve, hogy utoljára láttalak. Már azt hittem felkötöttek, vagy az ördög vitt el.

ZSUZSIKA: Te ismered?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Neked is ismerned kell! Az iskolában tanultatok róla… no, emlékezz csak! Akinek oly vidám hajnal pirult az orrán.

ORBÁN: Miről beszéltek?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Hát arról, ahogy a poéta téged megénekelt. (a baloldali ajtó felé fülel) Valaki van kint?

ORBÁN: Egy lerongyolódott atyafi itatta a lovát, amikor bejöttem, ő motoszkál a kút körül.

ZSUZSIKA: Tényleg, pont olyan az orra! (bámul Orbánra)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Pár éve, amikor a halasi vásárba igyekezett a jónép, úgy mesélte egy kupec kinézetű ember, hogy megállapodtál. ...hogy elvettél egy gömbölyű menyecskét és azóta rá sem nézel a borra.

ORBÁN: Félig igaz az egész! A bort behunyt szemmel iszom amióta elbuktam azt a fogadást, viszont a menyecske már valóban a múlté. Kidobtam. Azért vagyok most úton.

ZSUZSIKA: Másik asszonyért megy az Orbán bácsi?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Új asszony a tűzhely mellé. Ezt nevezem!

ORBÁN: A tűzhely maradt, mert az a régi asszonyé volt. Úgy dobtam én ki, hogy ő maradt a házában, én meg neki a nagyvilágnak. Hát ott meg ki van? (a függönnyel eltakart sarok felé mutogat)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Egy ember, aki éppen most építkezik a szembe soron. Még csak a műhelye készült el, aztán ide jár megpihenni két patkolás között.

ZSUZSIKA: Főleg az esti, és a reggeli között.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Ne szájaskodj! Eredj és hozzál egy icce bort, nem látod, hogy szinte kifakult ez a szegény ember? Pénzed azért van… gondolom (billenti a fejét, hogy Orbán szemébe nézzen)

ORBÁN: Téged mindig a pénz tudott felizgatni leggyorsabban (Erzsók fenekén megmarkolja a szoknyát)

FEJENAGY: A kezed elveszed, vagy letöröm! (dugja ki a fejét a függöny mögül)

ORBÁN: Nono! Markoltam én már ezt, amikor te még csak nyelvet lógató lóti-futi kisinas voltál.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Ejnye, már! (lecsapja a férfi kezét magáról) Ha nem iszik, mindjárt félre beszél. Zsuzsii!

(Fejenagy kilép a függöny mögül, nagyot nyújtózkodik. Széles vállú, határozott ember)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Hogy aludt szomszéd? (a jobb oldali ajtó felé fordul)  Zsuzsi! Hozzál két früstököt!

(Zsuzsika ki, Fejenagy  egy nagy bőrkötényt köt magára)

PATÓ PÁL: Hármat, Aranyvirágom! Hármat! Meg egy meszely bort! (belép a bal oldali ajtón)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Nézd a! Pató Pál uram! Magának remélem  van pénze, nem csak a mocskos tenyere. (kimegy a jobb ajtón a konyha felé)

PATÓ PÁL: (Erzsók után kiabál ki) Finom kezek ezek Aranyvirágom, nem olyanok, mint egy jött-menté. Nagy dolgokat visznek ezek még végbe, de … ej, ráérünk arra még! Mert hát addig kell élvezni az életet, amíg fiatalok vagyunk!

ZSUZSIKA: (Bejön, Patóhoz szól) Tegnap sem fizetett, meg a tegnapelőtti munkám bérével is tartozik. (letesz az asztalra egy tálcát, rajta kenyér látszik, meg alma, de van ott még egyéb is. Aztán még egyet fordul, behoz három kupa bort)

FEJENAGY: Te lyány, hát még ennek is dolgozol?

ZSUZSIKA: Gyűjtöm a pénzt, nem válogathatok én a munkában.

PATÓ PÁL: Jól megfizetem bíz' Isten, ha meghozzák az adósaim a pénzemet.

FEJENAGY: Aztán mit dolgozol abban a koszfészekben?

ZSUZSIKA: Hát úgy egyeztünk, hogy minden agyoncsapott patkányért egy petákot fizet, ha arrébb kötöm a lovát az is egy peták esetenként, meg az itatás is annyi.

ORBÁN: (Pató Pál felé) Aztán miért akartad néhány nappal ezelőtt agyoncsapni azt a lovat te? Mert ugyebár itt vagyok ám a faluban megszállva már napok óta, azóta sokat láttam.

ZSUZSIKA: Nem is az ő lova. Kölcsön kérte, hogy lelegeltesse a gazt a portáján.

PATÓ PÁL: Én akartam agyoncsapni a lovat?

ORBÁN: Láttam, ahogy átnyaláboltad a nyakát, odavágtad a földhöz, aztán két ököllel verted a fejét.

(Fejenagy eközben kisomfordál a konyhába Erzsók után)

PATÓ PÁL: Kicsit feldühített az a dög, akkor láthattad.

ZSUZSIKA: Olyan erős lenne? (méregeti Pató Pált)

ERZSIKE (balról érkezik): Már elnézést, a kántort keresem. Ide látták bejönni.

ZSUZSIKA: Ma még nem ette ide a fene.

ERZSIKE: (Orbán felé néz) Maga is itt van lókötő? Meg ez a másik is? (meglepődve ismeri fel Pató Pált) Aztán kialudta-e már magát?

ORBÁN: Mi ugye ott találkoztunk, amikor Pató szomszéd (oldalra néz)  ugye hívhatlak szomszédnak?  … amikor Pató szomszéd odacsapta a lovat a földhöz.

ERZSIKE: Mit csinált? Ráesett az a sovány gebe!

ZSUZSIKA: Hát akkor, most hogy volt?

ERZSIKE: Ezt a szerencsétlent emeltem fel éppen a földről (néz Orbánra) és megkapaszkodtattam a kerítésben, amikor látom ám, hogy ez a másik bent az udvaron támogatja azt a gebét, hogy eljusson a vályúig. Húzogatta, tologatta, de az csak remegve botladozott.

ORBÁN: Úgy meséld, ahogy volt!

ERZSIKE: Úgy mesélem! Szegény állatnak összecsuklottak a lábai és ráesett erre az emberfiára. Ki sem bírt kecmeregni alóla, mert a ló nyaka alatt volt beszorulva. Úgy kapálódzott, mint egy büdösbogár, keze lába az égnek, ez meg (Orbánra mutat) csak üvöltött be a deszka résén, hogy „agyon ne üsd szomszéd!”

ZSUZSIKA: (Pató Pál felé) Mondtam, hogy egyedül ne próbálkozzon!

ORBÁN: Asszony beszéd.

ERZSIKE: Nehogy már azt mondja kend, hogy nem volt berúgva! Olyan volt, mint a kacsák, ha epret esznek!

ORBÁN: Megvan!

ERZSIKE: Mi van meg?

ORBÁN: Te voltál ott, vagy húsz éve, amikor a négyökrös szekérrel vittem a társaságot éjnek idején. Hej, de szép volt az élet akkor még!

ERZSIKE: (mintha megvilágosodna az emlékezete) A hajtó! Azzal a nagy ostorral!

ORBÁN: Énekeltek, mesékkel traktálták egymást. Csak… csak ti ketten.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: (beviharzik, az asztalra önti a babot) Válogassátok a zsizsikest, meg a kavicsokat, egyedül nem győzök mindent!

(aztán kimegy, a két férfi ímmel-ámmal tologatja a babszemeket az asztalon)

ERZSIKE: Mit akar azzal mondani, hogy csak ti ketten?

ORBÁN: Ne tettesd magad te menyecske, láttam, amit láttam!

ERZSIKE: Mit látott maga? Mit? No mit?

ORBÁN: Úgy ültetek ott a saroglyában a poétával, mintha össze lettetek volna nőve.

ERZSIKE: Ugyan már! Csak mesélt a csillagokról, meg a Holdról. Azt mondta, álmában szokott odafönt járni, és hogy milyen gyönyörű ott!

PATÓ PÁL: Akkor az holdkóros.

ERZSIKE: Holdkóros a maga öreganyja! Azt mondta, ott fent nincsenek tohonya emberek, csak gyönyörű ifjak és lányok, akik szabadon elbújhatnak a vizslató szemek elől, meg hogy ott nem szól bele senki, hogy ki kit szerethet.

ORBÁN: No, ezt elhiszem. Nagy kópé volt az a fiú, tudott a lányok nyelvén beszélni. Aztán amikor azok a vizslató szemek nem láttak oda, akkor is csak ábrándoztatok, vagy…  (Erzsike közbevág)

ERZSIKE: Ó, maga szégyentelen! Maga aztán összehord itt mindent.

ORBÁN: Nono! Amikor kiesett a szekérből a kerék, mindenki ott sertepertélt körülöttem, amíg valahogy sikerült helyre hoznom a bajt, csak kiket nem láttak a szemeim? …pedig égett a tűz, hogy tudjak munkálkodni.

ERZSIKE: Menjen már, maga vén bolond!

ORBÁN:Én vén?                                                   

ZSUZSIKA: Mit hablatyol maga arról a kerékről, meg az ifjúról?

ORBÁN: Kicsi lyányka voltál te akkor még, nem értheted ezt.

ZSUZSIKA: Akkor lehet, hogy az voltam, de már nem. Valami poétát is emlegetett. Az meg ki volt?

ERZSIKE: Azt mondta, válasszunk magunknak csillagot. (merengve felfelé néz)

ZSUZSIKA: A néni a plafonról választ csillagot? (csúfondároskodva)

ERZSIKE: Te taknyos, mit tudod te mi az a … ehh, még hogy majd veled beszélem meg!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: (berohan, kezével beletúr a babba) Még hozzá sem fogtatok?

PATÓ PÁL: Evés közben hogy lehet zsizsikre vadászni? A koma, aki ott feküdt, az is itt hagyta a früstököt, tán kiderült, hogy nincs pénze?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Magának arra ne legyen gondja!

ZSUZSIKA: Anyácskám, miféle poétáról beszél ez a néni? Azt mondja, még csillagot is választottak. (Erzsike felé néz) aztán le is hozta a néninek azt a csillagot?

ERZSIKE: Te, én úgy csaplak szájon itt a mostohaanyád szeme előtt, ha még egyszer nénizel, hogy kiugranak a szemeid!

ZSUZSIKA: Csak nem a János bácsiról?. 

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Ugyan már!

ZSUZSIKA: A Vitéz Mihály?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Hogy lenne az?

ZSUZSIKA: Más poétát nem ismerek… hacsak nem Vörösmarty bácsi!? Tudod, aki a Szózatot írta.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Ne találgassál már te lány! Hát a Sándor volt az, nem érted?

ORBÁN: Na, végre!

PATÓ PÁL: Nekem is nagyon ismerős a neve.

ORBÁN: A… a Petrovics gyerek. Tudod, aki mikor megemberesedett, Petőfire gyúrta át a nevét.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Ó, ennyi balga embert egy rakáson! Hát megérthetnétek már végre, hogy mindnyájan az ő gondolataiból születtünk. Az egész falu… meg még akik majd betévednek, az mind.

ZSUZSIKA: Akkor is nekem ígérte, hogy elvesz, majd ha megnövök. (újra harciasan Erzsike felé fordul)

ERZSIKE: Kis butám! Úgy mégis… kivel ücsörgött abban a saroglyában? (cukkolja a lányt)

ZSUZSIKA: Akkor is engem vesz el, ha visszajön.

ERZSIKE: Sugdosott a fülembe!

ZSUZSIKA: Öreglányok nem kellenek neki.

ERZSIKE: Nyolc évvel, ha idősebb vagyok.

ZSUZSIKA: Akkor is vén.

(A többiek a babot bogarásszák az asztalnál, lesik a fejleményeket)

ERZSIKE: Választottunk magunknak csillagot is.

ZSUZSIKA: Az a csillag már évekkel ezelőtt lehullott.

ERZSIKE: Fogdosott is.

ZSUZSIKA: Az anyád, te vén satrafa! Megtéplek, ha…

(Erzsók odaugrik közéjük, a két férfi vigyorog)

ERZSIKE: (Zsuzsika félé) Kis liba! No, majd megtalálom én azt a kántort. Ha bejönne, mondják meg neki, hogy kerestem. (kimegy balra)

ZSUZSIKA: (megy a konyha felé ki jobbra, morgolódva, hüvelykujját lefelé fordítva mondja) Kapsz te még éntőlem olyan poétát, hogy abba hülyülsz bele!

(hárman maradnak bent, válogatják a babot, néha törnek egy darab kenyeret és rágcsálják közben)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Ezek most elharapnák egymás torkát.

ORBÁN: Kár lenne értük. Hogy ez a poéta hány lányt bolondíthatott!?

PATÓ PÁL: Jó gusztusa volt az már biztos. Kívánatos teremtések…

SZERELMETES ERZSÓK: Micsoda két bunkóval bogarászok én itt?!

ORBÁN: Már miért lennénk mi bunkók?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Igaz, ilyennek írt meg benneteket a költő, nem bújhattok ki a bőrötökből. (felegyenesedik, riszálja kicsit magát, mint akinek elgémberedtek a tagjai, majd a két tenyerével megemeli a melleit. A két koma tátott szájjal bámul rá)

PATÓ PÁL: De hát milyennek írt meg bennünket?

ORBÁN: Hol lehet azt megtudni, miket hordott össze rólunk?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Hát a könyvből. Abban benne van mindnyájunknak a sorsa.

ORBÁN: A papnál van a könyv?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Már miért lenne a papnál? Ott van kint, a lány abból szokta kiolvasni, kiféle az, aki éppen a falunkba költözött. (kiabál ) Zsuzsika, hozd be a nagykönyvet!

ORBÁN: Miféle nagykönyv az?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Hát a „Petőfi összes költeményei”.

ZSUZSIKA: Az okulárédat is vigyem? (hallatszik kintről)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: Azt nem kell, majd te felolvasod belőle, amit ezek tudni akarnak.