Itt kérem, a ma irodalmárjai vallanak!

KOVÁCS KÁROLY

A TZT Művészeti Magazinban közölt riportokat szeretném itt is bemutatni. Makai Beatrix, a társaság csalogány-költőjének érdeklődésére nyílnak meg a mai irodalom egyik legkedvesebb csapatának költői, írói. 

TZT Riport – Kovács Károly

Kedves Károly!

Mesélj magadról, hogy jobban megismerhessünk!

„Kecelen születtem 1949-ben, szakmunkásként érettségiztem, és reményekkel telve sok évtizedig önmagam rabszolgájaként tizen-órákat dolgoztam. Hogy mi is volt az a remény, ami minden reggel erőt adott, hogy újra és újra…? Reméltem, hogy egyszer a magam uraként gyúrhassam az agyagot, formázzam a szobrot, vagy lazításként ecsetet vehessek a kezembe, és jöhetnek a színek. Be kell vallanom, versek is születtek tizenéves koromban, bár amit legjobban keresek, sehol sem lelem az összefirkált papírhalmazban, amit ki nem dobnék a világ minden kincséért sem.”

Milyen szerepe volt az irodalomnak az életedben?

„Ha a beszélgetéseknél szóba jött, ki hol tanult, milyen nevelésben volt része, én határozottan kijelentettem: engem a versek neveltek.”

Mi volt az első írásod, és milyen élmény hatására készült?

„Ha a tíz évvel ezelőtt született „első versem”-re gondolok, azon Ady „Léda verseinek” hangulata érződik.”

Milyen műfajt képviselsz?

„Ha műfajokra gondolok, eszembe sem jutna, hogy lehorgonyozzak valahol. A rövidke színdarabomat e-könyvként bárki elolvashatja, bár töredelmesen bevallom, amikor a történet kipattant, még csupán egy szaftos kis elbeszélés akart lenni, aztán vers, majd színdarabbá „fajult”. (https://publioboox.com/hu_HU/az-osszeeskuvok)

A négy regényem is valahogy így kezdődött. Mindegyiknél elmondhatom, hogy a negyvenedik oldal körül lett gyanús, hogy inkább kisregény lesz, majd a századik oldalon túl már regénykének hívtam, és hát volt, amelyiknél a háromszázadik oldalon gyilkolnom kellett, hogy végre vége legyen. Még szeretném megemlíteni az antológiákban megjelent verseimet, novelláimat, mert olyan jó érzés kézbe venni egy könyvet, aminek megírásában én is részt vehettem.”

Van-e kedvenc témád?

„Kedvenc témát nem tudnék említeni, mert bárhova nyúlok, mindenütt az ember áll a középpontban, és hát mindegy a kor, vagy a társadalmi rétegződés, az öröm az öröm Alaszkában is, és a Vatikánban is. A fájdalom is ugyanolyan kegyetlen, bárki is a szenvedő alany. Egy írogató embert az írásai tudnak leginkább bemutatni, ezért kis részlettel próbálok ablakot nyitni az írói énem bemutatására. A Vigye a tűz című regényem jelent meg először– kapott ISBN számot –, (https://publioboox.com/hu_HU/vigye-a-tuz) Íme, egy részlet belőle:
„Az első pillanatokból kicsit suta mozdulatokkal oldódtak, talán a szerencsejáték nyertesének első zsibbasztó döbbenetéhez hasonlított a felismerés, hogy ez most igaz. A következő percek nem olyanok voltak, mint a két évvel azelőtti, őserdei éjszakának suttogós, visszafojtott, adok-kapok lüktető percei, sokkal inkább, mint két vadember önző követelőzése, akik mindent maguknak akarnak. Ám, ha két uralkodó szolgaként izzítja a tüzet, pillanatok alatt feloldódnak a húsba vágó görcsös kapaszkodások, és két győztes születik egyszerre. A következő pillanatok finom, visszafogott lihegésébe egy erős koppanó hang csapott. Ösztönösen, összerándultak, és szinte felpattantak már, amikor látták, hogy csak a heverő végén hagyott géppisztoly esett a padlóra.”

Verseidet is olvashatjuk könyvben?

„Regényeket emlegettem itt, pedig hát hol vannak azok egy igazi vershez, aminek egyetlen versszakában akár egy egész élet is megbújhat. Az eddig „elkövetett” verseimet is szeretném nyomtatásban látni, bár türelemmel olvasgatom át őket újra, meg újra, hogy minél kevesebb oda nem illő túlbeszélés húzza le őket. Azt hiszem, az „Az én vonatom” versem mutatja meg a költői útkeresésemet leginkább, bár az abszurd is vonz, és olyan jó lenne mindent kipróbálni. A verseim formailag kicsit nyersek még, de mire módomban áll kötetben megjelentetni őket, remélem, „jólfésültebbek” lesznek. A szonettformával való birkózásom is talán meghozza a gyümölcsét, bár már a másodiknál megesküdtem, hogy szonettet soha. Most, a majd ötvenediknél még mindig úgy vagyok, hogy inkább egy haikut…”

Ki a kedvenc költőd, íród?

„Keresgélhetek az emlékeimben, ki hogy hatott rám, kit nevezhetek kedvenc írómnak, költőmnek, de senkit sem mernék megnevezni. Engem a verssorok, szókapcsolatok nyűgöztek le, vagy ha prózáról beszélünk, akkor is egyetlen bekezdés ugrik be az emlékezetembe, az akár többszáz oldalnyi cselekmény csak amolyan desszert-féle. Nem neveznék meg kedvenc költőt, Adyt mégsem kerülhetem meg. Az Őrizem a szemed című vers az, aminek a rabja vagyok.”

Mi a véleményed a mai kortárs irodalomról, írásokról?

„Ha a kortárs irodalomra gondolok, érdekes dolgok jutnak eszembe. Sanyarúbb a sorsa ma egy irodalmárnak, mint akár húsz évvel, vagy akár száz évvel ezelőtt. A ma embere nem akarja az igazi ízeket, megelégszik a képi megjelenés silány, röhögésbe fúló pillanataival. A még megmaradt ínyenceket nagyon becsülöm; maradt némi igény a mélységekre. Szinte minden negyedik ember megjelenik valahol a verseivel, vagy egyéb irománnyal, de lassan elmaradozik nagy részük, csupán a kitartóbbakkal lehet találkozni itt-ott. Hosszú ideje élek a betűk bűvöletében, mégsem fejlődtem ítésszé, de az érzékeim ösztönösen jelzik, ha minőségre lelek. Széppé teszi a napomat, amikor egy igazi gyöngyszemet olvashatok. Azonnal feltűnik, ha „hamis a baba”, ezért, ha rímelő sorokkal találkozom, még nem biztos, hogy verset olvasok. A vers nem a leírása valaminek, hanem valahol a tudat mélyén született, első olvasatra akár álomszerűnek tűnő, szokatlan szókapcsolatokat is elővarázsló kedves, vagy akár megdöbbentő sorok egymásutánja. Amit prózával le lehet írni néhány mondatban, azt nem érdemes verses formába tuszkolni, hisz a vers egy lélekszilánk, ahol a szavak, szókapcsolatok új értelmet kapnak. Hasonlít ez a fénykép, és a festmény viszonyára. Még ha mindkettő ugyanazt láttatja, akkor sem ugyanaz.

Köszönöm, ha valaki végig tudta olvasni ezt a kérdések gerjesztette, hirtelen feltörő vallomásomat."

Kovács Károly három verse következik:

Menni lassan („Ez lenne az a bizonyos „első vers”.)

Csak menni lassan, vakon érzéktelen...
Menni lassan, nagy üresen, földet nézve,
kongva, kifacsarva, lelkevesztett élettelen.

Volt itt virág, bokor, szín, embercsicsergés.
Volt pillangó-varázs, csobogott a víz,
játék a gondolattal, nagy-nagy mindent meglelés.

Szabad volt szállni, egymást megvárni, gyere,
tartlak, ne félj, itt ellenedre semmi nem lehet.
Veled s velem egybe, fel, le, messze fellegekbe.

Sok kört tettünk sokfelé, mint két kíváncsi gyerek,
pajkosan nevetve, a magányt messze űzve
biztattalak, legyen titkunk: két ember, hogy' szeret.

A boldog rohanásban, ködös mézes félhomályban,
eltompultam, mint ki a főnyereményt meglelte,
nem láttam, nem figyeltem, mint egy szeszes bódultában.

A nevetéstől könnyek jöttek önfeledten,
s a zene lengve, kígyózva simult kedvesen.
Vitt-vitt forgatott, hogy velem forogsz azt hittem.

De e lenge táncba, kerge táncba, jégvillám csapott,
a tűz megfagyva, a hang elfogyva, dermedt a lélek,
s a fagyott könny a kövön, reccsenve szétfutott.

Ijedten hátráltam, a sós jégvirág
gurult-gurult, megtelt a terem.
Eszelősen, kerge üvöltésben forgott-forgott a világ.

Körbe-körbe, sós szemcséket széjjelrúgva
csattant a hang, reccsent a zene, indult egy pár,
indult egy tánc, a gyémántkönnyön csikorogva.

Botlik a szó gyötört a lélek, hamis a rím.
Felállni kéne menni-menni rossz ez a kín.

Még hallom, még sikolt a zene, még hallom én élettelen,
ahogy forog a tánc és nevetsz, nevetsz, mint egykor velem.

Már könnyebb lenne, hisz porlad a könny,
menni lassan földet nézve, amint elönt a közöny.
....................................................................................

Az én vonatom

A semmi fogságából magamat kitépve,
végtelen küszöbén tétova létem fogódzót keres.
Esdeklőn nézek, de csak fintorog a Van, méltatlan dühöng:
Ez miért jött, nincs már szabad hely!

Csak meghúzom itt magam! – szégyenem szűköl –
én gáncsot nem vetek, azt sem tudom, hogy kell!
Egy próbát megérsz! A délceg vigyorgó erény
port rúg az arcomba, s a lihegő tüneménybe ölel.

Dobbanó ereim muzsikát zsibongnak,
szemtelen látomás örvénye zizeg:
Jogom van a létre, maradhatok végre,
sorsom lesz nekem is, már kattognak a sínek!

Csak lassít a süvölvény, már ugranom kéne,
csupa-ránc sors pisszent: saját felelősségre!
…és fut a szél, gőgicsél, vasakon fütyül.
A fogódzót megkaptam, én tapasztalatlan.

Csak éhes ne lennék, és ez a rengeteg kellék,
rám aggatott emlék, mások kacatja ne húzna úgy!
Megszokások tára legyen abraktarisznyája Pegazus csikajának?
Dohogj te gép, dohogj, veled dohogok.

Körülöttem szépek, tán ezrek is élnek, de
tömeges magányuk hőkölni késztet: Jó vonatra szálltam?
Megköveznének-e, ha sminkjüket lemosnám,
s ott állnának pőrén, ránc, ránc hátán mindegyikük bőrén?

S azoknak ott, kik szembe robognak, kél-e kedvük
pazarolni percet… de hiába merengek,
nem lassítanak, hogy hallják, húrjaink mit pengnek,
s mi maradunk dacos düheink buta árnyékában.

Állomások várnak, remények szállnak!
Talán a káoszból rendre ős álmom toppan,
s nem kérdezi honnan, merre futnak sínek,
bezárjuk a fülkét, miénk lesz-e sziget!

Odakünn, kártyázzák csak el a világot!
Tombolán bombát, divatokat rondát adjanak, vegyenek!
Nem nyitunk házalónak ajtót, vacakot, mulandót
lelkünkre nem veszünk, csak hisszük;
a párhuzamosok egyszer összeérnek.
.....................................................................

"Lehet, túl bátor vagyok, de ki nem hagyhatom egyik abszurd versemet. Egy, még a katonaéveimből maradt rossz érzés íratta ezt velem. - Legalább húsz évig a leszerelésem után azt álmodtam, hogy elkéstem a hétvégi eltávról."

Mint kígyó szeme, ha békát igéz

A csizmám cuppog, tépné a sár,
szívélyes fojtása hörögve húz.
Maradj, ha mondom! Hurkod repülve borul,
a párás freccsenés köpve nyúlik értem sziszegve,
karanténban, elhullottak közt botolva sodor a szél.
Elkéstél!
Lehántják kínnal gyűjtögetett vékony zsíromat.
Alja az alsóknak szűkölhetsz!
Vacogva, féregként lapítva flasztergödörbe űz,
húsz évnek álmai vesznek.
Prométheusz ikreként irtózattal nyugszom,
sóslevek mocskában eszmélve kapkodok.
A ruhám! A szép ruhám kell!
T'án leplezi kínomat.

/TZT riport/
2016. december 11.