Kedves László!
Kérlek, mutatkozz be pár mondatban azoknak, akik még nem ismernek Téged!
„Kovács László vagyok, de mivel nevem „tucat név”, Kovycs59 néven írok, (ennek a fura névnek is megvan a története). Bányában ragasztották rám, azt hiszem, ezt nem részletezem.
Egy kis bányász városban születtem, Oroszlányon láttam meg a napvilágot, közel egyidősek vagyunk vele. Belenőttem, mint fái, bokrai az erdőnek. Minden ideköt, itt van a családom, itt nyugszanak a szüleim, itt dolgoztam le 25 évet a föld alatt. Bányász voltam, bár a bányák mára bezártak, de én azt hiszem, amíg élek, ott legbelül mindig bányász is maradok. Öt szakmám van, három technikumot is elvégeztem. Gépész, villamos és bányaipari technikusi minősítést szereztem, a legtöbbet három műszakos munkavégzés mellett. Nős vagyok, egy fiam van, aki már nem velünk él.”
Mikor írtad az első versed, és milyen élmény hatására?
„Első verseim 1976-ból kerültek elő a fiókom mélyéből, elneveztem Spirálfüzetem verseinek, de a legtöbbjét már átköltöttem. Fura az élet, 2004-ben 5000 földalatti műszak után a bányászok nyugdíjba mehettek, én 5550 műszakot teljesítettem, 45 évesen már fájt minden ízületem, így elmentem én is. Soha nem betegeskedtem sokat, de a nyugdíjazásom első hónapjában már kezdtek jönni a bajok, a betegségek egymás után. Sajnos 2013-ban életemben először kórházba kerültem, ott gondolkodtam el a betegágyamon, hogy ha most elmennék, nem maradna semmi sem utánam. Nos, akkor, ott írtam magamnak az első verseket, nagyon hosszú szünet után, mert volt időm. Meg is szerettem, otthonomban folytattam. Így visszatekintve talán azért írtam első verseimet, hogy valamit hagyjak, ha meghalok.”
Előtte milyen kapcsolatod volt az irodalommal?
„Mondhatnám azt, hogy semmilyen. Rossz tanuló voltam belőle gyerekkoromban is. Szakmám sem követelte meg annyira az irodalomtudást, mint említettem felnőtt fejjel sokat koptattam az iskolapadot, ott kezdtem jobban megszeretni az irodalmat és a verseket. Olvasni sokat olvastam már előtte is, de nyugdíjazásom után még többet.”
Ki a kedvenc költőd, íród?
„Kedvenc íróm Fekete István, Moldova György, Jókai Mór. Költőim, akiket legjobban szeretek: József Attila, Ady Endre, Váci Mihály, szeretem még Petőfit és Arany Jánost is. Külföldiek közül talán Heinrich Heine.”
Hol kezdtél el publikálni, és most hol jelennek meg verseid?
„Elsősorban az interneten publikálok, ezen kívül antológiákban, és néhány irodalmi folyóiratban jelentek meg nyomtatásban verseim.”
Van-e köteted?
„Saját kötetem még nincs, most szerkesztem az első kötet kéziratát „Csákány és Penna” címen, de hogy mikor lesz belőle könyv, az még a jövő titka.”
Mikor döntöttél úgy, hogy kötetbe kellene gyűjteni verseidet?
„Idén döntöttem úgy, hogy összegyűjtöm őket, mert szanaszéjjel voltak számítógépeken, füzetekben, még villanyszámla hátoldalán is találtam néhányat.”
Mi a véleményed a mai kortárs irodalomról, írásokról?
„Ez nagyon nehéz kérdés, már csak azért is, mert „kezdő vagyok a szeren”, van véleményem (és most, hogy fájnak az ízületeim, sokszor nehéz a járás,) nagyon sokat vagyok jelen a kortárs költők között az interneten. De van-e jogom nekem ennyi tudással véleményt mondani róluk? Nem vagyok ebben biztos! Természetesen van véleményem: sokan létezünk itt, és nagyon sokfélék vagyunk. Van közöttünk nagy tehetség, van olyan is, aki annak tartja magát, de nem az, vannak költőcskék, verset írogató emberkék, és vannak olyanok is szép számmal, akik ha beleszakadnak, akkor sem lesznek költők soha. Kritikusok is akadnak, jó érzésű segíteni szándékozók, de van nagyon sok olyan is, akik nagyra tartják magukat, magas lovon ülnek, és onnan néznek le a kezdőkre, az még nem lenne baj, hogy lefele néznek az illetőre, de hogy lenézik a másikat, az már hatalmas hiba. Én általában elolvasom azokat a verseket, amik elém kerülnek. Azt is tudom, ki hogyan ír azok közül, akik itt mozognak a neten és az irodalmi csoportokban, de véleményt, kritikát még én nem igen fogalmazhatok meg. Egyszerűen azért, mert: Vallom, verset írni csak megfelelő alázattal lehet, és bizony nagyon sokat kell tanulni ahhoz, hogy valamire való vers szülessen. Éppen ezért én nem is vagyok jogos ilyeneket írni, mert valahol még én is itt tartok! A tanulásnál. Ezért én szívesen veszek minden segítséget és nem szoktam megsértődni akkor sem, ha kritizálnak. Hiszem és tudom, meg lehet tanulni mindent, talán a versírást is. Azt is tudom, hogy hol a helyem a netes költők világában. Itt publikálni csak úgy lehet, ha az ember kitartással, megfelelő alázattal és tanulással teszi azt! Talán, így egy kicsit jobban figyelnek akkor az ember egyszerű fiára, de sajnos, mint az életben is, a költők, írók között is megy a harc a könyökölés, bizony ebben a világban is számít, ki kinek a haját fésülgeti, ki kinek a cimborája, kinek tolják a szekerét és kinek nem. A másik dolog a pénz, akinek van, (úgy néz ki) mindene van, még költészete is. A neten sokféle ember, létezik olyan is, aki minden lelkiismeret furdalás nélkül, ha nem tud verset írni, elveszi a másét. Elítélem azokat, akik minden tudás nélkül, mások műveit a szerző neve és engedélye nélkül átírják, plagizálnak. Nekem nagyon nagy csalódást jelentett egy ilyen ember. Az életemben, talán amióta verseket írok a legnagyobbat. A neten nagyon sok verset elolvasok, talán ő volt közöttük a legnagyobb mestere ennek a „szakmának", de sok van még rajta kívül is, aki sokszor a mások alkotásaiból merít, kicsit többet, mint amit az erkölcs megengedne. Nekik nincs helyük a költők között, de nálunk, a „verseket írogató emberkék” között sem!”
Miről írsz szívesen, milyen témájúak a verseid?
„Mindenről szeretek írni. Általában egy mondat, ami először születik és bővül verssé. Nem mind lesz az, van, ami elhal, van, ami félre van téve, van, ami megszületik, és talán még olvasható is.”
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
„Az életben nyugodt és fájdalommentes jövőt kívánnék magamnak, mozgásomban egy kicsit több, nagyobb szabadságot. Kívánnék még néhány verses kötetet, „Jó szerencsét” és erőt, egészséget hozzá, nekem és minden tisztességes költőtársamnak.”
Tisztelettel: Kovács László (Kovycs59)
………………………………………………………………………
Következzen Kovács Lászlótól (Kovycs59) három vers:
Kovycs59:
Érkezés
(majdnem akrosztichon)
Korosodva fejtegetem a múltam titkát,
Olcsó kis életem tépett rongyát.
Vágyak, amik mára már sikerültek,
Álmok, melyek múló ködbe vesztek,
Cipőm koppja elhal az élet macskakövén,
Sodrásban haladt hajóm hívja már a szirén.
Látom már a nyugodt vizű öblöt,
Ázott, fáradt hajós ott végleg kiköt,
Szíve lassan már csak megszokásból ver,
Zord, múló idő ellen nincs már ellenszer,
Lógó emlékek képe a ködbe veszik,
Órája lejárt, ahol várják, odaérkezik.
…………………………………………….
Kovycs59:
Vége fiúk, ennyi volt
(Az utolsó szénbánya emlékére)
Gépkések rettentő ereje karmolja
a megbolygatott évmilliók
„megszenesült” nyugalmát.
Pannon-tenger* Eocén'* üledékén
billegnek a fények.
Kénes bányalégben
apró fejlámpák serénykednek,
mint méhkasban a szorgoskodó méhek.
Ingük hátára az izzadság „só kérge”
térképet rajzol.
Nem adja kincsét könnyen a bánya,
az üledék rettentő ereje ráfekszik
a nyöszörögve roppanó gerendákra.
Szénpor a bőr pórusaiban megül,
mint korom takarja cserzett arcukat,
ők nem adják fel ,
a szénfallal vívják kemény harcukat.
Nemes volt e harc!
Bányászok nemes harca:
harc az őselemekkel,
veszéllyel, sújtóléggel,
s kísérte őket,
az elhunyt társak arca.
Harc a léttel, harc a nemléttel,
harc a fájó emlékekkel,
kísértve a hősök márványba bevésett
nem feledett nevével.
Ami legyőzte őket az
mégsem a bánya volt,
a pénz aljas önérdeke
mondta ki reájuk a végső szót:
Vége fiúk, ennyi volt!
A jó szerencse nem volt velük,
Szent Borbála sem óvta meg őket,
elfogynak lassan mind,
nem lesz ki a mesterségük átadja
a következő nemzedéknek.
Meghalt a bányászatunk,
elfogy lassan a szakmánk,
mint ahogy az emlék,
úgy lassan kopik el.
Eltűnik az utolsó bánya is,
már hiába köszönjük:
Jó szerencsét... senki nem felel.
………………………………………….
Kovycs59:
A nyári eső illata
Nagyon szeretem a nyár illatát
zápor után, ami elverte a port.
A frissen lekaszált széna szagát,
amit rengeteg panelerdője
felett a kóbor szellő végighord.
Olyankor nem csak illatokat hoz,
emlékeket is, a boldog gyermekkort:
Alföld rónáiról a nyárfasort,
mamám vályogházát, a földpadlót,
mázolt szoba ázott széna szagát.
Istenem!... de szép, s mily régen volt.
Itt van előttem a fehér falú
ház kicsiny virággal megtelt kertje,
hajlott hátú, apró öreganyám
virágoknak dalát énekelte.
„Kék nefelejcs" volt az ő nótája,
unokáknak örökül ezt hagyta,
itt van az orromban a régi nyár
eső utáni békés illata.
Életem körbeveszi a beton,
de el tudok merengeni eső
után itt is a nyári illaton.
Panelház szobájában átlépi
az időt, s teret fent a csillagom,
beszivárog illatokkal a múlt,
emlékekkel, a kitárt ablakon.
2014.
/TZT Riport/
2016. december 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése