Itt kérem, a ma irodalmárjai vallanak.
A TZT Művészeti Magazinban közölt riportokat szeretném itt is bemutatni. Makai Beatrix, a társaság csalogány-költőjének érdeklődésére nyílnak meg a mai irodalom egyik legkedvesebb csapatának költői, írói.
TZT Riport Nánássy András szerzővel
Kedves András!
Kérlek, mutatkozz be pár mondatban azoknak, akik esetleg még nem ismernek Téged!
„Nánássy András vagyok, 1948-ban születtem Hajdú – Bihar megyében. Általános - és középiskoláimat itt végeztem. Főleg a történetek, novellák, regények kötötték le a figyelmemet. A középiskola elvégzése után katona voltam, majd egyetemista. Végzés után, nyugdíjazásomig több munkahelyem volt. Már akkor sem működött: „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás”. Kezdetben munkaidőm reggel 5 órakor kezdődött és kb. délután akkor is fejeződött be. Ezután jöttek a „kiegészítő” munkák, óraadások. Nem volt egy ideig szabad szombat sem. Nyugdíjazás után „csodálkoztam” rá az irodalomra, a komoly - és könnyűzenére.”
Ki a kedvenc költőd, íród?
„Jó néhány költő, író a kedvencem, pl.: Ady Endre, Márai Sándor, Wass Albert. Jelenleg is tagja vagyok a Márai Sándor - és a Wass Albert klubnak, és a Vers Mindenkinek klubnak is.
Változatlanul híve és tisztelője vagyok Márai Sándornak, Wass Albertnek. Hangulatilag nagyon közel állnak hozzám.”
Változatlanul híve és tisztelője vagyok Márai Sándornak, Wass Albertnek. Hangulatilag nagyon közel állnak hozzám.”
Hol jelennek meg a műveid?
„Rendszeresen osztok meg a Vers Mindenkinek klubban.
2010-ben létesítettem egy „nagyon szerény” blog –ot (első sorban gyűjtési céllal) Versek és zenék címmel. Ebben vannak „saját” próbálkozások is. Sajnos a bővítésével viszonylag hamar „leálltam”. 2010. 36. hetében kezdtem feltölteni és 2012. 2. hetében fejeztem be.”
2010-ben létesítettem egy „nagyon szerény” blog –ot (első sorban gyűjtési céllal) Versek és zenék címmel. Ebben vannak „saját” próbálkozások is. Sajnos a bővítésével viszonylag hamar „leálltam”. 2010. 36. hetében kezdtem feltölteni és 2012. 2. hetében fejeztem be.”
Mesélj az írásaidról!
„Mindig is kedveltem a rövid, lényeges, megindító, történeket. Így ezekkel kezdtem el próbálkozni. Az iWiW közösségi weboldalon, majd a Facebook-on osztottam, osztok meg történeteket, „elmélkedéseket”. A Word –ben sok „gyűjteményem” van, amiben próbálkozásaim is helyet kaptak. Mint említettem: amolyan szerény gyűjtögetés, meditálás, próbálkozás…. Élethelyzetekről szeretek írni, akár a „kutya bőrébe bújva”. Általában komor hangvételűek az írásaim. De nem tartom mindig reményteleneknek a helyzeteket.
Mi a véleményed a kortárs irodalomról?
"Több szerzőtől a tartalmat tekintem fontosnak, ezért nem is sorolok fel neveket. Sajnos nem tudok „lépést tartani” a mai kortárs irodalommal. A Facebook-on kívül nem jelentetek meg semmit sem, nincs is szándékomban, mert ez esetben magasabb színvonalon kellene fogalmazni, írni („önkritikaként…”)"
Örülök, hogy tagja lehetek a Titok, zene, talány csoportnak!”
Most Nánássy András egyik írását olvashatjátok:
Ébenhajú fiú
Mindig is furcsa kisfiú volt. Amíg a többi gyerek színes labdákkal játszott, kisautókat tologatott és napsütésben fürödve ugrándozott a burjánzó fûben, ô a kert egy hátsó zugában ücsörgött a kedvenc fája árnyékában, kezében könyvekkel és egy tábla csokoládéval.
Vagy épp az utcájukban sétálgatott, s bátortalan, nagyon halvány alig-mosolyával, valamint félénk pillantásával illette a vidám fiúkat és lányokat. Azok figyelmét persze egy pillanatra sem tudta magára vonni, de talán nem is akarta. De magában elismerte, hogy egy barátságos pillantás igazán meg tudta volna melengetni a szívét s lelkét. * A vonalak lassan jelentek meg a papírlapon, mintha alkotójuk folyamatosan azon gondolkodna, jó helyre teszi-e ôket. Világos tincsek hullottak a szemei elé, amikor felpillantott a büszke kastélyra, melynek ablakain megvillantak a lusta napfény gyengéd sugarai. A ceruza bizonytalanul megállt az ujjai közt, a következô pillanatban pedig elszántan dolgozott tovább. - Egész szépen rajzolsz - szólalt meg mögötte egy hang váratlanul. Ô megijedt, összerezzent, így az írószerszám megcsúszott a kezében, de nem törôdött vele; felpillantott az ébenhajú fiúra, s érezte a rózsaszín pírt, amely elöntötte az orcáit. - Te tudsz? - Persze. Pálcikaemberkéket. Segítséggel. Gurgulázó kacagást vitt a szél az egyébként csendes birtokon, s egy addig magányos kisfiú ajka óvatos, félszeg, pici mosolyra húzódott. * Sokszor úgy érezte, a szavak elôször a szívében fogannak meg, a fejében fejlôdnek gondolatokká, és a papírra vésôdve születnek meg igazán. A leírt szöveg természetesen sosem tûnt annyira tökéletesnek, mint amilyenre eredetileg tervezte, de tudta, hogy mindezek ellenére visszatükrözik minden egyes érzését, a legféltettebb titkai jelentek meg a pergamenen, és ez hátborzongatóan kellemes volt számára. - Furcsa gyerek vagy - mondta egyszer az ébenhajú fiú, s az ô mellkasában izgatottan verdesett a szíve, mert ez a hangsúly nem gunyorosan hangzott, hanem kifejezetten elismerôen. Lepillantott a dalszövegre, amit az elôzô egy órában vetett papírra, és sötétkék szemei boldogan megcsillantak. * Finom ujjak pendítettek meg a húrokat, és lágy akkordok zendültek fel. A szoba ablaka tárva nyitva volt, az egyszínû függönyt finoman meglibbentette a szabadból beszökô szellô, így olyan hatást keltett, mintha táncot lejtene. A szíve egy ütemre vert a zenével, mint mindig, s teljesen átadta magát a dalnak, eggyé vált vele. Csodálatos módon az érzelmei szólaltak meg egy olyan nyelven, amit valószínûleg ô egyedül értett meg ebben a világban. Beleélte magát a játékába, de résnyire nyitott szemhéja mögül látta az ámulatot az ébenhajú fiú arcán. És az a régen oly kicsiny mosoly igazi mosollyá vált. * Pajkos szellôk játszottak a tincseivel, simogatták meg az arcát, s az orrába szállt a víz illata. A madarak vígan szárnyaltak a felhôtlen, tiszta kék égen és mindaddig ismeretlen dalokat fütyültek el; a dallam belopta magát a fülébe, s szinte észre sem vette, micsoda jókedv telepedett rá. A homok finoman ölelte körül a lábát, s mikor ültében hátradôlt, a haja mintha egyesült volna a szemcsékkel. A nap végigsimított a bôrén, mielôtt egy árnyék vetült volna nyurga testére. - Ezek gyönyörûek! - Nem értette, miért mondták ezt neki, mert a mellette heverô kavicsok és kagylók ugyanúgy a partról származtak, mint az ébenhajú fiúé. A barátjáé.
Vagy épp az utcájukban sétálgatott, s bátortalan, nagyon halvány alig-mosolyával, valamint félénk pillantásával illette a vidám fiúkat és lányokat. Azok figyelmét persze egy pillanatra sem tudta magára vonni, de talán nem is akarta. De magában elismerte, hogy egy barátságos pillantás igazán meg tudta volna melengetni a szívét s lelkét. * A vonalak lassan jelentek meg a papírlapon, mintha alkotójuk folyamatosan azon gondolkodna, jó helyre teszi-e ôket. Világos tincsek hullottak a szemei elé, amikor felpillantott a büszke kastélyra, melynek ablakain megvillantak a lusta napfény gyengéd sugarai. A ceruza bizonytalanul megállt az ujjai közt, a következô pillanatban pedig elszántan dolgozott tovább. - Egész szépen rajzolsz - szólalt meg mögötte egy hang váratlanul. Ô megijedt, összerezzent, így az írószerszám megcsúszott a kezében, de nem törôdött vele; felpillantott az ébenhajú fiúra, s érezte a rózsaszín pírt, amely elöntötte az orcáit. - Te tudsz? - Persze. Pálcikaemberkéket. Segítséggel. Gurgulázó kacagást vitt a szél az egyébként csendes birtokon, s egy addig magányos kisfiú ajka óvatos, félszeg, pici mosolyra húzódott. * Sokszor úgy érezte, a szavak elôször a szívében fogannak meg, a fejében fejlôdnek gondolatokká, és a papírra vésôdve születnek meg igazán. A leírt szöveg természetesen sosem tûnt annyira tökéletesnek, mint amilyenre eredetileg tervezte, de tudta, hogy mindezek ellenére visszatükrözik minden egyes érzését, a legféltettebb titkai jelentek meg a pergamenen, és ez hátborzongatóan kellemes volt számára. - Furcsa gyerek vagy - mondta egyszer az ébenhajú fiú, s az ô mellkasában izgatottan verdesett a szíve, mert ez a hangsúly nem gunyorosan hangzott, hanem kifejezetten elismerôen. Lepillantott a dalszövegre, amit az elôzô egy órában vetett papírra, és sötétkék szemei boldogan megcsillantak. * Finom ujjak pendítettek meg a húrokat, és lágy akkordok zendültek fel. A szoba ablaka tárva nyitva volt, az egyszínû függönyt finoman meglibbentette a szabadból beszökô szellô, így olyan hatást keltett, mintha táncot lejtene. A szíve egy ütemre vert a zenével, mint mindig, s teljesen átadta magát a dalnak, eggyé vált vele. Csodálatos módon az érzelmei szólaltak meg egy olyan nyelven, amit valószínûleg ô egyedül értett meg ebben a világban. Beleélte magát a játékába, de résnyire nyitott szemhéja mögül látta az ámulatot az ébenhajú fiú arcán. És az a régen oly kicsiny mosoly igazi mosollyá vált. * Pajkos szellôk játszottak a tincseivel, simogatták meg az arcát, s az orrába szállt a víz illata. A madarak vígan szárnyaltak a felhôtlen, tiszta kék égen és mindaddig ismeretlen dalokat fütyültek el; a dallam belopta magát a fülébe, s szinte észre sem vette, micsoda jókedv telepedett rá. A homok finoman ölelte körül a lábát, s mikor ültében hátradôlt, a haja mintha egyesült volna a szemcsékkel. A nap végigsimított a bôrén, mielôtt egy árnyék vetült volna nyurga testére. - Ezek gyönyörûek! - Nem értette, miért mondták ezt neki, mert a mellette heverô kavicsok és kagylók ugyanúgy a partról származtak, mint az ébenhajú fiúé. A barátjáé.
2017. január 17.
/TZT Művészeti Magazin
/TZT Művészeti Magazin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése